Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Találkozás 6. Történelemmel rencián!), pedig már elmúltam hetven! Aztán nevetve is, panaszkodva is, egy gondolatra még visszatér a kastélybeli húszas évekhez: — Igen, lovagolni nagyon-nagyon szerettem! Pedig szigorúan oktattak ám: ha rosszul tartottuk a lábunkat a lovon, akkor itt, a térdünknél belül, egy folt látszott, a „holdvilág”. Jaj, de kikaptunk érte! A röpke-rövid kitérő után folytatódik a történeti búvárkodás. A fogadóban járunk már, s egy nászutas házaspárt, az egyik lakosztály bérlőit kéri meg az igazgatóhelyettes-nő: engedjenek be bennünket, csupán egy pillanatra. Itt a soha vissza nem térő alkalom: megállapítani egy itt elhelyezett női képmásról, hogy kit ábrázol. Cser László gyanakszik: hátha éppen Grósz Mariannt, a „Nanát”? De a művésznőnek elég egy pillantást vetni a képre: — Nem ő az! Édesanyja azonban töpreng, számolgat: a festmény a harmincas években készülhetett, a hölgy olyan huszonöt-harmincnak látszik ... — Ez bizony nem lehet más, mint Lisznyainé Nagy Ilona, Grósz Antal elsőszülött leánya — állapítja meg végül. Szabóné Erdősi Éva mindent gondosan feljegyez. A neveket, dátumokat, adatokat. Még az alig negyedórás pihenőt is felhasználják, amit a fogadó ámbitusán töltünk: Jánosi Engel Rózsi diktálja, férje pedig írja-rajzolja a Grósz— Üszögi Nagy família családfáját. Az igazgatónak és helyettesének talán meg sem fordul a fejében, hogy e kedves — és ez nem szóvirág! — vendégek néhány évtizede még nem lettek volna ilyen szívesen látottak e házban. És úgy látom, a vendégeknek sem ez jár a fejében: itt valaha valamely ősüké volt minden talpalatnyi föld, s be jó is volna, ha most az övék lehetne. És ezt nemcsak itt és most tapasztaltam. Ópusztaszeren a Pallavicini őrgrófok, Seregélyesen a Hadikok leszármazottai — csak kettőt említve a legalább tucatnyi általam ismert eset közül — úgy örvendtek a megújult parknak, a megszépült kastélynak, mintha még mindig a saját tulajdonuk lett volna. Pontosan úgy örültek, mint örül most Steinné asszony és Stein Anna. Lehetséges, hogy csak azért, mert az ember egyszerűen örül a szépnek. De talán mégis inkább azért, mert tudják: az Üszög-pusztai kastély meg környéke áz övéik is. Persze, másként, mint volt valaha a Grósz—Nagy családé. Az egészben a leglényegesebb az is 24
