Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

1. A kastély, ahogyan a vendégek megpillantot­ták 2. Indulás Nagykozárba, a bakon Böhler János pa­rádéskocsis mezben 3. A kastélykert „felülné­­zetböl" 4. A pincemúzeumban 5. Steinné asszony régi fo­tókat azonosít: „Ez itta Bleuer úr lesz" 6. Steinné emlékezik: „An­nak idején én csak egyet szerettem a kastélyban, a lovaglást I” A SZERZŐ FELVÉTELEI szócska. A Történelemmel való találkozások értelme, haszna, szépsége éppen az, hogy ezt az ist mindkét fél — mi is, de a Grószok, a Jánosi Engelek, a Pallavicinik, a Hadikok utódai közül is jó né­­hányan — felismeri és megérti. Különösen akkor, ha ezt a fölis­merést, megértést valami még meg is könnyíti. Steinné Engel Rózsi ötlete volt: kocsizzunk egy kicsit Nagykozár felé, „ahol azok a szép szőlők te­remtek.” Két kocsival indultunk, a Stein-házaspár fogatát Böhler Já­nos hajtotta, beöltözve a hagyo­mányos parádéskocsisi mezbe, ahogyan ez dukál, a második ko­csiban Stein Annával én ültem, az út nevezetességeit pedig Bandic Tibor fogatos mutogatta, magya­rázta. — Ez a komposzttelep... Itt a gombapince ... Ez a horgásztó ... Ezt a szőlőt itt parcellázták, csalá­di házak és főleg üdülők épültek rajta ... Szidjuk is az ismeretlen tulaj­donosokat Stein Annával: — De nagy kár volt ezt a tájat így elcsúfítani, ezekkel az otrom­ba, jellegtelen, hétvégi házakkal! — Hivalkodás, kivagyiság, vala­miféle ostoba versengés lehet az oka! Ám Bandic Tibornak más a vé­leménye : — Ezeket a víkendházakat olyan emberek építették, akiknek soha nem volt semmijük. Olyan­félék, mint jómagam. Én már 1950-ben születtem, de óvodába mezítláb jártam, csak iskolás ko­romra került a lábamra cipő. És, bizony, ezek az emberek érezni akarják: most már, végre, nekik is van valamijük! És kőben, tég­lában, fában akarják érezni, hogy jól megfoghassák, ha valaki el akarná tőlük venni . .. — Tanulni kellene inkább, meg a gyerekeket is taníttatni! Csak az igazán a miénk, csak azt nem ve­hetik el tőlünk, ami a fejünkben van! — vetjük ellene. — Nem úgy van ám egészen! — érvel tovább Bandic Tibor. — Aki végigéhezte fél életét, az először is enni akar, aztán megint enni. És aki földes putriban élt évtize­dekig, az meg ilyen tágas házat akar magának .. . Vitatkoztunk tovább, a döcögős utat sem éreztük, amíg csak visz­­sza nem értünk a kastélyokhoz. És közben észre sem vettük, hogy a Történelemmel volt találkozásunk. Olyan természetesnek látszott a dolog. Most már! De vajon elképzelhe­tő lett volna-e Grósz Mariann ide­jében — aki pedig unokája szerint végtelenül humánus ember volt —, hogy az üszögi házikisasszony és a vendége, no meg a bakon ülő parádéskocsis kikocsikázás köz­ben beszélgessenek, vitatkozgas­­sanak — hármasban?! Mondom, észre sem vettük, mi történt. De később kicsit azért rá­döbbentünk, méghozzá valameny­­nyien, hogy amivel találkoztunk, az a Történelem. Azaz: vissza nem fordítható. GARAMI LÁSZLÓ 25

Next

/
Thumbnails
Contents