Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Találkozás a Történelemmel Ismerkedés: a Stein csalód és Cser László igazgató (jobbról) A találkozás a Történelemmel a Baranya megyei Üszög-pusztán esett meg, 1986. július 30-án. Hogy miért ott és akkor éppen? A válasz egyszerű is, bonyolult is. Anna Stein párizsi festőművésznőnek tavaly — talán véletlenül — kezébe akadt a Magyar Hírek augusztus 20-i ünnepi száma. Lapozgatott benne, ntzegette és — talán ismét véletlenül — megakadt a szeme egy fotón. Egy kastély fényképén. — Hirtelen nem is jutott az eszembe, hol láttam, honnan olyan ismerős. Aztán rájöttem: hiszen ez Üszög-puszía! Üszög-puszta, Pécs mellett, ahová a pesti Stein Annát a rokonok — elsősorban a „Nana”, az Üszögpusztát az államosításig birtokló Grósz család feje, a nagymama — nyaranta meghívták, majd az 1943—44-es bombázások idején is vendégül látták. — Akkoriban olyan hat-nyolc éves lehet tér.) és Üszög-puszta volt számomra maga a földi paradicsom! Ott annyi süteményt ehettem, amennyi belém fért; senki sem nézte, számolta, hogy mit. mikor és mennyit eszem, és senki sem figyelmeztetett percenként: „Anica, vigyázz! Ebből nagy baj lesz!” Amikor Stein Annával erről beszélgetünk, még csak július 22-ét írunk, és Budapesten vagyunk, a Nemzeti Galériában. Plesznivy Edit éppen az utolsó simításokat végzi a holnapután nyíló tárlaton. A fiatal művészettörténésznek ez a negyedik kiállításrendezése, Stein Annának pedig ez a harmadik magyarországi tárlata. Az elsőre 1978-ban a pécsi Janus Pannonius Múzeum hívta meg, második alkalommal a Tisztelet a Szülőföldnek kiállításon szerepelt két művével, a harmadik — és óhazai legteljesebb — kép- és kisplasztika-kiállítása éppen most van születőben, a negyedikre pedig a Pécsi Állami Gazdaság igazgatója, Cser László invitálta meg: — Ha a pesti kiállítás bezár hozza le ide is a képeit! A nagy tanácsteremben gyakran rendezünk tárlatot... E meghívás azonban már július 30-án és Üszög-pusztán hangzott el. A Nemzeti Galériában ugyanis megtudtam: a művésznő Pécsre készül, barátai meglátogatására. Pécsről pedig csak macskaugrásnyira van Üszög-puszta. Kukkantsunk hát be egy pillanatra együtt gyermekkora földi paradicsomába — javasoltam —, győződjék meg róla saját szemével, amiről lapunkban olvasott: milyen gonddal, szeretettel építettük újjá azt a két kasélyt. Hogy ez a tervezett pillanat végül majdnem egy teljes napig tartott, az részben Cser László igazgató és helyettese, Szabóné Erdősi Éva vendégszeretetének, részben pedig annak volt tulajdonítható, hogy a művésznő magával hozta Üszög-pusztára szüleit is. Kis túlzással azt is írhatnám, hogy Stein Anna itt találkozott szüleivel. Az igazság azonban az, hogy Magyarországon találkoztak, ha nem is éppen Üszög-pusztán. A Stein-család ugyanis nem egyszerre és nem azonos úticéllal hagyta el az országot. Stein Marcel mérnök és felesége, Jánosi Engel Rózsi, valamint a „Nana”, azaz Grósz Mariann az Egyesült Államokban új hazát kerestek maguknak. Stein Anna, ezzel szemben, nem új hazát kívánt találni, hanem — húszesztendős és másodéves képzőművészeti főiskolás lévén — Párizst, a festők városát célozta meg. Hogy megtanuljon festeni és bebizonyítsa tehetségét. Most, Üszög-pusztán, megint együtt a család. Igaz, csak részben. A „Nana” hat éve meghalt és nincs itt Stein Anna fia és fivére sem. De aki itt van — Stein Marcell úr és Anna .leánya — az is csupán „statisztál” Steinné Jánosi Engel Rózsi mellett. — Ó, ez itt a kiskastély! Ott, az meg a nagy. És valóban megszépültek. De a szőlők hová lettek? Az istállók, látom, még a régiek ... — és csak megy, megy, igyekszik előre, megelőzve még kalauznőnket, az igazgatóhelyettest is. Mindent látni szeretne, mindenre emlékezik, valamennyi szobára, folyosóra, benyílóra és szögletre. Benyit a „kiskastélyba” („Azért hívták így, mert ez volt a kisebbik fiúé, Imréé!”), az ő egykori szobájába, most irodát lel benne; megkeresi a folyosót, ahová a „hatosok” lázadásakor („Tudják, ezek bosnyák katonák voltak”) elrejtették, nehogy egy eltévedt golyó őt érje. Amikor csodálkozunk, milyen jól vág az emlékezete, szinte megsértődik : — Hiszen itt gyereskedtem 1915-től 1926-ig, és utána is be sokszor jártam még Üszögön! A vendéglátók is úsznak a boldogságban: végre egy eleven tanú, aki segíthet kiegészíteni vagy éppen kiigazítani a gazdaság, a puszta krónikáját. Az egyik pince ma szépen kiépített, boltíves, hangulatos múzeum. Itt gyűjtik és állítják ki a régi korok dokumentumait, rajzait, fotóit, gazdasági és háztartási eszközeit. Most éppen egy félszáz esztendős fényképet vizsgálgatnak együtt a háziak és a vendégek. — Nem ismeri fel, Rózsi néni, ki ez a férfi itt középen? — mutatja Szabóné Erdősi Éva. — Valószínűleg ő Bleuer úr — feleli Steinné. — Az intéző. Ö járt mindig térdnadrágban, bajusza is volt, meg sötét haja ... — És eredetileg milyen célt szolgált ez az épület, a jelenlegi magtár? — kérdi Cser László igazgató. — Ó, ez a Batthyányiak idején még lovarda volt! — És ez a hosszú itt, az egykori cselédházak mellett, mi lehetett? — Ez volt a konyha és a mosókonyha. — A kastélyban egyáltalán nem volt konyha?! — csodálkozik az igazgató. — Nem, a szag miatt. Az ételt szépen áthozták ide, onnan szemből! — majd figyelmeztetőn fölemelt mutatóujjal hozzáteszi: — De ezek itt nem cselédházak voltak, hanem az időszakos alkalmazottak szállásai. Ezen azután vitázunk valamelyest. Hogy azok a nyomorúságos, közös konyhás, szabadkéményes viskók egykor cselédlakások voltak-e, vagy sem, de nem jutunk egyezségre. Mindegy. Most már mindegy. Rég lebontották már őket. Az idős hölgy memóriája egyébként csodálatosan friss. A múltat megszépíteni sincs különösebb oka: nem az övé volt a kastély, nem is soká élte itt a földbirtokosok életmódját. Engel lánynak vallja magát, feltörekvő polgárok sarjának, annak az Engel Adolf leszármazottjának, aki a komlói szénbányákat megnyitotta. Ezért akkoriban nemességet és Jánosi előnevet, két éve tőlünk pedig márvány emléktáblát kapott, a feleségéről elkeresztelt Anna-akna falára. így tehát a polgár Jánosi Engelnek és a földbirtokos Grósz Mariannák a leszármazottját egy személyben faggathatom: mi tetszik neki leginkább a mai Üszög-pusztán. • — A lovak. A lipicaiak! Tudja, én annak idején is csak egyet szerettem a kastélyban: a lovaglást. De azt sohasem kívántam, hogy az életem úgy teljen, mint az anyámé: cselédek dirigálásával napközben. vendégek fogadásával este. És külön bekezdésbe írom, mert ő is csak jelentőségteljes szünet után folytatta: — A szakmám: az életem. Én ma is a New York-i Columbia Egyetem könyvtárosa és történésze vagyok (e minőségében vett részt idehaza a könyvtáros konfe-Ü szögöt a honfoglalás idején Botond nemzetsége kapta meg, a XIII. században már plébániás községként tartják nyilván, majd a pécsi püspökség birtoka 1543-ig Izegh, Iszewghy néven. A török hódoltság megszűnte után az udvari kamara foglalja le, aztán Bucheim Mária Terézia grófnő, később a Pálffyak birtoka. 1702-ben szerzi meg az uradalmat gróf Batthyány Ádám horvát bán, akinek kitűnően gazdálkodó felesége, Strattmann Eleonóra után a családnak ez az ága a Batthyány—Strattmann néven szerepel. A reformkorban gróf Batthyány Kázméré a birtok és a XVIII. század elején épült két kastély. O a szabadságharc idején Baranya vármegye főispánja, miniszterséget is vállal, majd követi Kossuthot az emigrációba, amiért távollétében halálra ítélik, birtokait pedig elkobozzák. Üszögöt bátyja, Gusztáv kapja meg, aki még abban az évben, 1849- ben eladja adósságai fejében a bécsi Biedermann bankháznak, a bank pedig 1870-ben továbbadja Üszög-pusztát — 1500 magyar holdat — a Grósz — üszögi Nagy családnak. Az államosítás után különböző vállalatoké lesz a puszta, amely 1979-ben, miután a Pécsi Állami Gazdaság központjává vált, indult ismét fejlődésnek. A kastélyokat is, amelyek közül az egyik irodaház, a másik a lovasiskola szállodájává lett, ekkor varázsolták újjá. (Kivonat a kastély pincemúzeumában lévő ismertetőből) 23
