Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
írással írt, kis és nagy szívekkel tűzdelt levél helyeztetett elém. A szeretetre méltó nagymama büszkeségei. Mert ő mindig az unokákkal van — mondja. — Akár náluk időzik Los Angelesben, akár itthon. Ezt is olvassam el, meg ezt is, de várjak csak, majd inkább ő olvas fel egy részletet, hiszen rózsaszín levélpapíron a piros tinta nehezen kivehető. Hédiké a szeretetét még a színek kiválasztásával is fokozza. „... Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen jó volt velem ... hogy olyan sok szépet csináltál hozzám ... Tudod, jó lány vagyok, és minden fontosat előre kigondolok. Vigyázok magamra és mindenki másra. írjál hamar, szeretlek nagyon. Hédikéd.” Idézet egy másik levélből: „Drága édes Nagyikám! Tudod, hogy milyen nagyon szeretlek, és bocsályst meg hogy száz évig nem írtam...” És így fejezi be: „Well, szeretlek” A „szeretlek” szó aláhúzva „imádlak nagyon. Pöszmétéd, Hédiké.” Igen ám, de a 17 éves, korkedvezménnyel érettségizett bájos kislány kifogott rajtunk. Az „i" betűre egy olyan írásjelet rajzolt, amilyen jel nem létezik írógépen, nyomdagépen. Egy szívet. Igen, pontékezet helyett icipici szívet. — Hogy az én gyönyörű unokáim aránylag jól beszélnek magyarul, nem az én érdemem. Az érdem a szülőké. A fiamé, a me-Az érettségi ünnepség után. Cső papától nyerné. Én meg hogyan is beszélhetnék velük másként, mint magyarul? — Pár éve Lacika, (most második gimnazista,) egyedül volt itthon, Budapesten, és az autóbuszban nagy élvezettel, hangosan olvasta a cégtáblákat. — Csak akkor lohadt le a buzgalma, amikor megszólalt az egyik utas: „Mással nem tudnak szórakozni?” A negyedik nagymama: Fekete Sándorné Utazási előkészületekről tanúskodik a lakás. Függönyök leszedve, szőnyegek felcsavarva, bútorok összetologatva. A karácsonyi ünnepeket már ismét Clevelandben tölti a fehérhajú budapesti nagymama és a magas, clevelandi nagypapa. Történetük rendhagyó. — Én amerikai állampolgár vagyok — mondja Fekete Sándor — 1956 novemberében hagytam el az országot, húszéves fiam is velem jött. A feleségemnek még élt az édesanyja, ő itthon maradt vele. — De gondolatban egy pillanatig sem szakadtunk el egymástól, és amint a helyzet rendeződött, találkoztunk — szól közbe Feketéné. — Általában hét-nyolc hónapot töltök kint a családommal Clevelandben, aztán a férjem hazakísér, és négy hónapot itthon vagyunk. A húgom már mindig türelmetlenül vár. Fekete Sándor cukrász, fia is ezt a szakmát választotta. Egy ideig apa-fiú együtt dolgozott. — Ma már a fiam egyedül vezeti a kis üzemet. Remek süteményeket csinál. — És az unokák? — kérdezem. — Katalin és Tibor. Gyönyörű gyerekek. Mindketten érettségiztek, az egyik már az egyetem első évét is elvégezte. A lányunokámnak két évvel az érettségi előtt a kötelező angol mellett egy második nyelvet kellett választania. Természetesen a magyart választotta. Sokkal jobban beszél magyarul, mint az öccse. — Ezért is fontos, hogy minél több időt tölthessek kint, hogy rászorítsam a fiút... én ugyanis nem tudok angolul, de még a férjem se nagyon dicsekedhet az angol nyelvtudásával. Pedig elég régen él Clevelandben. — Tőlünk is, a szülőktől is csak magyar szót hallanak, de hát az iskolájuk mégis csak angol nyelvű isítola, az egyetem úgyszintén angol nyelvű egyetem. — Azért is ragaszkodunk ahhoz, hogy az unokák ne feledkezzenek meg magyarságukról és a magyar nyelvről, mert látjuk magunk körül: Clevelandben is, ahol kétszázezer magyar él, sokan megfeledkeznek már erről... Tehát utazunk — mondják, szinte egyszerre. — És mint mindig együtt megyünk ... — mondja a 73 éves, szép nagymama. — Csakis együtt — teszi hozzá a 84 éves fess nagypapa. HERNÁDI MAGDA Hédiké gyerekkoii tajio, Nagymamának A Fekete család. A felvételt a nagypapa készítette 13
