Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-22 / 23. szám
t. A tihanyi Belső-tó 2. Nem ritka madár már a nagykácsag sem ai „Új-Kisbaiatonon" 3. A Kisbalaton 4. Elhagyott tojásokból kikeltetett és fölnevelt vadkacsák a kisbalatoni természetvédelmisek védencei 5. Rét a tihanyi tájvédelmi körzetben 6. Innen számolta meg Lakatos József a nagykócsogfészkeket A SZERZŐ FELVÉTELEI Egy bizonyos: az embernek, a környező lakosságnak semmi hasznot sem hozott. „A lecsapódás túl kevés volt ahhoz, hogy mezőgazdaságilag gazdaságosan művelhető területet nyerjenek” — írta 1947-ben a Természetes Vízi Szakbizottság keszthelyi tanácskozásáról Környei Elek, s cikkének ezt a címet adta: „Nemzeti Park legyen a Kisbalaton!” És amit írt, a Külső-tóra is állt. Mit jelentett a lecsapó lás a madárvilágnak? A nagykócsag (kedveltebb és közismertebb nevén: nemes kócsag), e csodálatosan kecses, dísztOllaktól ékes — és éppen miattuk valaha agyonvadászott — hófehér madár példáján megpróbálom az emberi beavatkozás hatását érzékeltetni. 1886: Szikla Gábor száz pár nagy kócsag fészkelését figyelte meg és jegyezte föl a Kisbalatonon. 1895: Lovassy Sándor szerint az 1891. évi fészekrablások és az 1895-ös nagy jégzajlás miatt a tavasszal visszaérkezett kócsagállományból csupán hét pár telepedett le régi helyén. 1917: a kutatók 15—20 kócsagról és kanalas gémről adnak mindössze hírt. 1976: Kopasz Margit — aki a „Védett természeti értékeink” című kötetben az imént idézett adatokat közli, leírja, hogy az állomány akkor — tehát éppen tíz esztendeje — körülbelül húsz-harminc párból állt mindössze. Pedig a riadót már régen megfútták. Legalábbis a nemes kócsag érdekében. Schenk Jakab 1917-ben cikket írt „A kócsag alkonya” címmel. A visszhang közelről is, távolról is megjő. A Németalföldi Madárvédő Egyesület például gyűjtést kezd a ritka és pusztuló madár védelmére, és e segítségnek is köszönhetően a magyar Madártani Egyesület kócsagőri megbízással alkalmazza Gulyás Józsefet, aki vörsi 'lakosként és halászként a területnek kiváló ismerője. Különösebb eredményt azonban egyetlen ember nem érhetett el. A kócsagot ugyan már nem lőtték — legalábbis a Kisbalatonon nem —, de lőttek más vadmadárra, folytatták a halászatot is, tavasszal berket égettek, télen nádat vágtak — így, persze, nemcsak a nagykócsag, hanem a többi madár sem talált nyugodt fészkelő-, ivadéknevelő- és táplálkozóhelyre. 1927—28-ban „népszámlálást” tartottak a Kisbalatonon. ősszel útnak indult délre 78 nagykócsag. Tavasszal visszatért harminc. Egyébként érdemes elgondolkozni azon, hogy mire figyel föl előbb s mire csak később az ember! A madárállomány ritkulását, végleges elköltözését, bizonyos állatfajok teljes kipusztulását, a növénytakaró megváltozását már jókor észrevették Tihanynál is, a Kisbalatonnál is. A fő-fő veszélyre azonban — a Keszthelyi öböl feltöltődésére, elmocsarasodására, a Balaton vizének szennyeződésére csak később döbbentünk rá. Pedig az okok ugyanazok voltak. Balázsfalvi Attiláné például „A Kisbalaton és a Zala folyó” című tanulmányában megállapítja: „A Balatont szennyező anyagok jelentős része, közel 50°/<ra a Zalán keresztül jut a tóba”, s hozzáteszi, hogy a Zala hordaléklerakása is aggasztó, mintegy 33 ezer köbméter évente! Most fenn állok Sajkód fölött, a hegygerincen. Ami előttem csillog a lapályon: a tihanyi Külső-tó. Csillog? Enyhe túlzás. Aszályos év volt, kevesebb látszik a vízből, mint szokott látszani, az uralkodó most inkább a nádas, de a Külső-tó mégis tó már. Néhány nappal később Lakatos József természetvédelmi őrrel kapaszkodom fel egy magaslesszerű kilátóra. Kalauzom felállítja mindent közel varázsoló távcsövét, betájolja a Kisbalaton egyik pontjára, s közli: — A tó végén, azon a világos zöld részen, a tavasszal pontosan 103 nagykócsagfészket számoltam össze. De ha nem mondja, akkor is látom: aho-17
