Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-11-22 / 23. szám

Kocsis Albert otthonai Óbuda utcáin bandukolva, na­gyokat szippantva a régi világ nem áporodott levegőjéből, egyre azon járt az eszem, hol is a hona a művésznek? Tudom, hogy 1968 óta a Német Szövetségi Köztársa­ságban dolgozik, ha a művészeti tevékenységgel kapcsolatban egy­általán helyénvaló e szó. Az első években az Országos Filharmónia szólistájaként, 1975-től azonban elváltak útjaik. A róla itthon, Magyarországon megjelenő ki­adós publikációk mintha egyféle sértődékenységet bújtatnának. Az üde pázsit, a zöldellő fák ko­szorújában szerényen meghúzódó villájára bukkanva, ahova a mű­vész interjúra invitált, meglepetés fogad. Nem is egy. Ahogy majd később a beszélgetés idején szin­te véges-végig. Az utcán a nyugatnémet rend­számú, ezüstszürke Mercedes. A kapu zárva. Csengetésemre a művész siet le a lépcsőn. A kelle­mes, tágas szobákat régi családi bútorok teszik otthonossá. Meg a zöldellő növények. Tanácstalan vágyóik. Zavarom félreértik. — Elnézést az ideiglenességért — mentegetőzik a ház asszonya, Simándy Judit, világhírű tenoris­tánk lánya. — Két otthon közt osztjuk meg az időnket és az éle­tünket. Holott éppen az otthonosság le­pett meg. — Nem luxus lakást fenntarta­ni Magyarországon is csak azért, mert néha-néha hazaruccannak? — Ezt már a művésztől kérdem, aki szinte indulatba jön. — Már elnézést kérek, de én magyar állampolgár vagyok. És mi az, hogy néha-néha? Magyar útlevelem és magyar munkaadóm is van. — Akkor miért titulálta önt egyik képes hetilapunk ötvenedik születésnapja alkalmából adott interjúja címében vándormu­zsikusnak? — Mert fáradhatatlanul, talán túlságosan is fáradhatatlanul já­rom a világot. Európa szinte min­den országában, az Amerikai Egyesült Államok nagy részében, a fél világon koncerteztem már. Nem dicsekvésből mondom. Ne verjen meg az Isten, amiért én is rabja vágyóik az előadóművészek szenvedélyének: szeretem, ha hallgatják, ha minél többen hall­gatják a hegedűmet. És a világ nyugati felén nagyobb tempót is diktálnak. Ilyen-olyan címen ál­talában évenként száz-százhúsz­­szor lépek pódiumra. — ön tehát elégedett és boldog ember? — Igen. — Akkor miért írta le egyik költő barátja az önnek ajánlott versében azt a szép, de mégis csak keserű sort: „a-d-e hon ha­zát, nem mostohát?”; ráadásul, bizonyára nem véletlenül szőtte bele e sorba a hegedű három húr­jának hangját a négy helyett? — A művészek érzékeny lel­kek, a lélek parányi rezdülését is megérzik, meghallják, s hogy má­sok is hallhassák, felerősítik . . . — Érték itthon sérelmek? Kocsis Albert hallgat. Hosszan, nagyon hosszan hallgat. Maga elé néz, ahogy észreveszem, mind­annyiszor, ha lelkének ama bizo­nyos érzékeny húrjait pendítem meg. Tapintatlanul megismétlem a kérdést. Erre válaszol csak. — Az előbb mondtam: a mű­vészek érzékenyek. Miért lennék én kivétel. De nem panaszkodom. — Egy jónevű magyar újság­írónő a hazai művészvilág ötven­öt reprezentánsát megszólaltató kötetében az önnel készített in­terjúnak ezt a címet adta: „Itt­hon — idegenben.” Kétértelműen egyértelmű utalás. Igaz viszont, hogy a „külföldiek” közül egyedül önnek jutott hely a könyvben. — Én nyilatkozatot adtam ég nem címet. A címmondat nem tő­lem való. Nincs az interjúban. — De vannak ezt hitelesíteni látszó tények. — A tények pedig tények. So­hasem gyűlt meg a baja velem egyetlen magyar intézménynek sem, s nekem se velük. Hangsú­lyozom, intézménynek. Szemé­lyeknek igen. Néhányan mindent megmozgattak, hogy legalább a fővárosban ne jussak pódiumra. A gáncsoskodásoknak természete­sen nem örültem. Ügy gondoltam azonban akkor is, hogy Budapest és Magyarország közé dőreség lenne egyenlőségjelet tenni. Az ország szinte valamennyi városá­ban sokat és sikerrel muzsikáltam ez időben is. Különösen Szombat­helyen, ahol az ottani szimfoniku­sokkal mindmáig rendszeresen dolgozom, és Győrben, ahol a filharmonikusok foglalkoztatnak. Szülővárosomban, Egerben ugyan­csak gyakran koncerteztem. Ele­get mond talán a tény, hogy az elmúlt évtizedben legalább any­­nyiszor léptem közönség elé itt­hon, mint azt megelőzően. Gya­kori itthon tartózkodásom alig múlik el koncert nélkül. Járom az országot. Ezt azért ismétlem erőteljesen, mert nálunk az úgy­nevezett vidéki fellépésnek még mindig nincs meg az a rangja és becsülete, ami a világban. Nem szépségflastrom! A főváros is ad pódiumot. (Kocsis Albert az elmúlt két évben háromszor is megszólaltat­ta hegedűjét a Magyar Televízió képernyőjén. Kétszer hallhatta az igényes rádióhallgató jó műsor­időben. Fellépett a Vigadóban, a Fészek Klubban és ... és diploma­­hangversenyének idei harminca­dik évfordulóján a Zeneakadémia nagytermében telt ház előtt, óriási sikerrel.) — Az ön által alapított és ve­zetett Nemzetközi Bartók Kama­razenekar ugyancsak „vándor”­­természetű ... — Az életrehívás ötlete — ezt nem hagyhatom említetlenül — ifjabb Bartók Béláé, akivel ugyan a véletlen hozott össze, de meg­hitt barátság alakult ki közöt­tünk. Még ezt megelőzően tisztelt meg azzal, hogy feleségével együtt kiutazott egy ausztriai Bartók-estemre. Akkor hozta szó­ba, ha már annyira a magaménak érzem-vallom apja zenéjét, akkor igazán alakíthatnék egy nevét vi­selő zenekart, amely emlékének és művészetének áldozna. Bartók neve a mi esetünkben a klasz­­szikus örökség és a modern zene szerves egységét kívánja szimbo­lizálni. A repertoár Bach tói Bar­tókig, sőt rajta valamicskével túl is terjed. Tizennégy tagú vonós­­zenekarunknak már megvan az 1987-es terve, programja: meghí­vást kaptunk — többek között — az Amerikai Egyesült Államok­ba, Kanadába és a Szovjetunióba. — Mivel tölti szabadidejét és van-e valami hobbija? — Nem tudom szétválasztani az életemet hivatalos és privát részre. Abszolút szabadidőm tu­lajdonképpen nincs. De szerencsés ember vagyok: a munkám telje­sen kielégít és boldoggá tesz. Olyan emberekkel dolgozom, akikkel szívesen együtt vagyok éjjel-nappal. — És itthon? — Ugyanígy. Ugyanezt mond­hatom el itthoni együttesemről, a külföldön is ismert Szombathe­lyi Szimfonikusokról. És művész meg nem művész barátaimról. — A hobbit szándékosan ke­rülte meg? — Imádok gépkocsit vezetni. Éppen a napokban számoltam össze, s magam is meglepődtem: túl vagyok a kétmilliomodik ki­lométeren, ami — állítólag — hi­vatásos vezetőnek is szép telje­sítmény. Kocsival rovom a kilo­métereket hazám és Kassel kö­zött, ott lakom, s az ottani Zene­­akadémia professzora vagyok. Az én koromban már az utódok ne­veléséről sem illik megfeledkezni. KAPOSI KIS ISTVÁN FOTÖ: GY. DAKABOS 11

Next

/
Thumbnails
Contents