Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-08 / 22. szám
Csak megbecsülni lehet, hány református hitet valló magyar élhet Nagy-Britanniában. Varga Sándor nagytiszteletű úr szerint 3—4 ezren lehetnek, az irányítása alatt álló egyház fő vonzáskörzetében, Londonban és Délkelet- Angliában úgy 1200—1500-ra teszi a számukat, s ebből háromszázötvenen veszik ki a részüket valamilyen módon az egyház életéből. Az Angliai Magyar Református Egyház 1948-ban alakult meg, egy anya- és néhány leányegyházközséggel. Dr. Nagybaczoni Nagy Lajos, dr. Vatai László és Kovács Ferenc után, 1951-ben hívták meg az egyház élére az akkor a hollandiai Utrechtben tanuló Varga Sándort, aki hivatalát elfoglalva hosszú-hosszú éveken át volt „utazó lelkész”, járta a szórványokat, Dél-Angliától Manchesterig. Működése első éveiben a harmincas évek vége felé főzni, háztartást vezetni kijött asszonyok s németországi és ausztriai hadifogolytáborokból Angliába települtek közül került ki a hívők nagy többsége, majd az 1956 után érkezettek gyarapították jelentősen az egyházhoz tartozók számát. — Az ötvenes évek végén öthat lelkipásztor is szolgált körünkben — emlékezik Varga Sándor. — Aztán, ahogyan egyedül maradtam, újra kellett szervezni a munkát. Huszonnégy kisebb központban él az a néhány száz ember, akivel kapcsolatunk van. Ez egy-egy körzetben 8—15 hívőt jelent. Ha mindenhová csak évente kétszer szeretnék eljutni, már ez is meghaladná erőmet, lehetőségeimet. Testvéreim megértették, hogy könnyebben megoldható, ha ők keresnek fel itt, Londonban, ahol szép imaházunk is van. A ház, amelynek lelkészlakásában beszélgetünk, s ahol a lelkészi hivatal is működik, 1891-ben épült, műteremlakásnak. Jeles műemlék, leírása megtalálható a Londont ismertető művészettörté1. A parókia műemlék épülete 2. Kétnyelvű tábla a Dunstans road 17 ajtaján 3. Varga Sándor, az Angliai Magyar Református Egyház lelkipásztora neti albumokban. 1958-ban vásárolta meg a magyar református közösség számára az angol egyházak egyházközi segélyszolgálata és az ír református egyház. Néhány esztendei szorgos, közösségkovácsoló munka után az angol testvéregyház azzal fordult a magyarokhoz, hogy szívesen látná egyházközösségüket a maga kebelében. — Közösségünk erejét, áldozatkészségét dicséri — idézi fel a történteket Varga Sándor —, hogy a presbitérium és a tagok úgy döntöttek: függetlenek maradunk. Testvéreim azóta is önkéntes adományokból tartják fent egyházunkat. A vasárnap délutánonkénti istentiszteletet szeretetvendégség követi — teával, süteménnyel —, mely alkalmakkor a hat hölgycsoport felváltva tölti be a vendéglátó szerepét. Mint a nagytiszteletű úr megjegyzi, szívesen látnak olyanokat is, akik az istentiszteleten nem vettek részt. Hol negyvenen, hol nyolcvanan-százan gyűlnek össze a vasárnapokon. A nagy ünnepeken — az ilyenkor rossz közlekedés miatt — kevesebben. A lelkipásztor meleg szavakkal szól közössége tagjainak ragaszkodásáról, például arról a nyolcvanhárom éves bácsiról, aki száz kilométert utazik az istentiszteletekre, délelőtt indul, öreg este ér haza. A szórványokban élők egyházközségeire különösen jellemző: társasági, szociális központok is. Varga Sándor szintén együvé tartozónak vallj a-érzi a pásztori és a szeretetszolgálatot: a lelki gondozást, a családi ügyekben adott tanácsokat, a magányos emberekkel való törődést, mely kötelesség sajnos egyre nagyobb teret követel magának. A karácsony napi istentiszteleteket egyedülállók számára rendezett vacsora követi, hétköznapokon pedig a lelkipásztor és felesége, no meg az egyházközösség vállalkozó tagjai látogatják a közösség egyedül maradt, sok mindenben segítségre, támaszra szoruló tagjait. A fiatalok? Bizony — ez sem egyedi vonás — nincsenek sokan. — Középiskolás korukban még el-eljönnek szüleikkel — azután már kevésbé. A barátok angolok, az ő köreikben forgolódnak inkább — fejtegeti a nagytiszteletű úr. — A hetvenes évek elejétől, úgy tíz esztendőn át, havonta tartottunk gyerék-összejöveteleket, magyar nyelv órákkal. Olykor bizony úgy esett, hogy több tanár volt együtt, mint diák. Tanítandó gyerek lenne ma is, de a szétszórtság egyre nagyobb. Ha az iskolából kikerülő fiatalnak sikerül is Londonban elhelyezkednie, lakáshoz innen egyre nagyobb távolságra juthatnak csak. Főként az idősebb generáció igényli a magyar nyelvű istentiszteleteket is, azok az emberek, akik Angliába kerülve elsősorban a munkanyelvet sajátították el, az imádság, zsoltárok nyelvét kevésbé. A mintegy kétszáz főt befogadni képes imaházíba lépve említi meg Varga Sándor, hogy havonta irodalmi estre, zenehallgatásra is összejönnek itt. Ez is része annak a törekvésnek, hogy „az egyház élő közösség legyen”. Az ökumené gondolatát kifejező jelvény előtt a lekipásztor felidéz egy rádióinterjút, amelyben ő és az azóta elhunyt dr. Ispánki Béla pápai kamarás és Pátkai Róbert evangélikus főesperes voltak a kérdezettek, s melyben a különböző felekezetű angliai magyar egyházak baráti viszonyáról is szó esett. Példa erre az is — utal rá Varga Sándor —, hogy Bradford és Leeds környékén a református magyarok lelki gondozását is Pátkai Róbert végzi. Az imaházból kis könyvtár nyílik, ahol különböző, magyar nyelvű egyházi lapokhoz is hozzájuthatnak a hívők. — A magyarság olyan élmény, érték, amit mint Isten ajándékát fogadok el, s amivel másokat is megpróbálok gazdagítani. És amint a hitet, magyarságomat is csak közösségben élhetem meg igazán — fogalmazza meg Varga Sándor nagytiszteletű úr lelkészi hitvallásának azon szakaszát, amely harmincöt éve ad erőt, bizodalmát ahhoz, hogy gyülekezetében a magyar nyelvet, kultúrát is ápolja, ébren tartsa. BALÁZS ISTVÁN A SZERZŐ FELVÉTELEI HIT ÉS MAGYARSÁG 11
