Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
SZÁZ ESZTENDEJE HALT MEG PETRAS INCZE JÁNOS A csángó magyarság első kutatója 1841. július 19-én a Magyar Tudományos Akadémia titkára — vagyis titoknoka — Döbrentei Gábor, a gyógyvizeiről híres székelyföldi Borszékre érkezett pihenés és gyógyulás céljából. Ekkor ismerkedett meg a Moldvából ott tartózkodó Petrás Incze János minorita szerzetessel, aki titkári minőségben püspökét kísérte el a jeles fürdőhelyre. Döbrenteit — mint maga írta — „intette a’ nemzeti rokonság’ vonzalma”, hogy e véletlen találkozást ne hagyja „nyom nélkül elillanni”, ezért öszszeírt Petrás számára 38 olyan kérdést, amelyek segítségével a Tudományos Akadémia fontos ismeretekkel gazdagodhat. Petrás Incze János Moldvában, Forrófalván (Faraoani) született 1813-ban, Petrás Ferenc kántor gyermekeként. A család — édesapja elmondása szerint — több mint száz esztendeje (vagyis a XVIII. század elején) Baranya megyéből költözött Moldvába. Petrás János — akárcsak édesapja — a Kézdivásárhelyhez tartozó Kantában, a minoriták gimnáziumában tanult. Innen Egerbe került, itt szerezte egyházi és világi műveltségét, itt lépett be a minoriták rendjébe és itt szentelték pappá 1836-ban. Lelkészi működését 1839-ben a Tázló menti nagy magyar faluban, Pusztinán (Pustiana) kezdte. Négy esztendőt szolgáit itt, erre az időre esik Döbrenteivel való megismerkedése. 1842 májusában a szülőfalujával szomszédos Klézsére került, s itt élt több mint negyven esztendőn át, egészen haláláig. Megfordult itt a múlt század valamennyi magyarországi utazója. Gegő Elek után Jerney János, majd Kovács Ferenc. Az ő Ütinaplójából elevenedik meg szá-Z ezek mindegyike értékes nyelvi adalékokat tartalmazott. De a legtöbb ismeretanyagot mégiscsak a Döbrenteinek adott Feleletek tartalmazzák. (Petrás leveleit és feleleteit legutóbb Domokos Pál Péter jelentette meg „ ... édes Hazámnak akartam szolgálni..című munkájában.) Ezekből megtudjuk hogy a moldvai magyarok „földmívesek-é, pásztor emberek-é vagy miféle mesterséget űznek?; milyen a férfinak és a „némber”nek az öltözete, hogy „nyelvük’ hang ejtése mennyiben tér el a’ székelyéiül?; ,,A’ Többségnek miilyen arcza, szeme, haja színe?” és így tovább. Megtudjuk továbbá, hogy a moldvai magyarok száma 1839-ben 57 300 lélek volt, s „mindnyájan valóságos magyar vérből származóitoknak tartják magokat”. Nem kevésbé jelentősek azok a tudósítások, amelyek a moldvai csángómagyarok nemzetiségi, politikai állapotáról, a magyar nyelv nehéz helyzetéről szólnak. „Moldvai Magyar Nemzetiségünk ügyét ajánlanám, ha szavamra szükség volna” — írja 1845-ben. Ezeknek a leveleinek nagy részét névtelenül vagy álnéven küldte, korántsem alaptalan óvatosságból. Számtalanszor felhívta a figyelmet arra, hogy a moldvai katolikus magyaroknak nincs anyanyelvükön beszélő papjuk: „jelenleg is tiszta magyar parochiákon magyarul semmit sem tudó lelkészek őrzik az üdvözítő nyáját.” Petrás írásaiban kevés utalást találunk saját személyére, gondolataira. Csak a sorok között érződő keserves felsóhajtásokból sejthetjük, hogy mennyire egyedül érezte magát ebben a Szeretparti községben, ahová csak kerülő utakon járt a posta, és sokszor munkra Petrás Incze János alakja. „Sehol sem találtuk otthoniasabban magunkat — írja Kovács Ferenc —, mint Petrás Incze atya házánál. Ő vala az, kiről anynyit olvastam és hallottam, ö az, kinek neve megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annalisaiba. Külseje megnyerő, termete izmos, közép, képe tojásdad, színezete barnás, szemei mandula vágatúak, orra kissé hajlott, bajusza fölfelé pödört, szakálla szürkés, hegyezett, modora olyan, melyről el lehet mondani: mi a szívében, az a nyelvén”. Milyen jelentősebb ismeretekkel gyarapította Petrás Incze János a magyar művelődéstörténetet? Mindenekelőtt népdalgyűjtését kell megemlíteni, szám szerint 85 ének szövegét, amelyből az első 22 már 1842-ben napvilágot látott a Tudományban, megelőzve Kriza János és Erdélyi János népdalközléseit. Ezeket a népdalszövegeket utóbb Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjámin közölte a Csángó népzene című könyvben. Megtalálhatók köztük a Három árva, a Molnár Anna, a Kegyetlen anya, vagyis legszebb balladáink. Petrás atya gyűjtötte a klazsei csángó nép szókincsét is. Sűrűn érkeztek a levelek a Magyarhoni Tudományos Akadémia címére, s 2.-3. Csángó viseletek hónapok múltán kapta kézhez a neki küldött levelet, vagy könyvet. Nem volt szellemi társa, ha néha föl is kereste egy-egy magyarhoni utazó. Az is sokat emésztette, hogy egyházi kötelezettségei miatt nem haladt úgy a csángó nyelv és általában a moldvai népélet tanulmányozásával és feldolgozásával, ahogyan szerette volna. Erről vall a 36. kérdésre adott válaszban: „Igaz ugyan, hogy elég számmal ítésznek körül hivatalom szerinti foglalkozásaim, melyeknek erőm szerint a’ lehetőségig megfelelni a legszorosabb kötelességemnek tartom ugyan; mégsem titkolhatom el, hogy ne érintsem, mennyire érzem a’ magyarhontúli elszigeteltségemet ...” Hetvenkét esztendős volt, amikor 1885. augusztus 30-án gonosztevők kirabolták a házát, elvitték minden ruháját, s azt a kevés pénzét, ami volt. Mi sem jellemzőbb Petrásra, mint hogy a szomorú eseményt tudtul adó levélben nem magának kér segítséget, hanem egy szomszédos csángó falu, Kápota (Capota) templomának belső díszítéséhez kér támogatást. Alig több mint egy esztendővel a rablótámadás után ismét rátörtek a klézsei papra, de most már nemcsak a ruháját vették el, hanem az életét is. Nem halt meg azonnal, fel is ismerte gyilkosait, de nevüket még a szomszédos falu lelkészének sem árulta el. Petrás Incze János életének anyagi és erkölcsi hozadéka egyaránt jelentős. A néppel való azonosulás, a népben-nemzetben való gondolkodás előfutára volt. Hittérítő — a szó világi értelmében is. HALÁSZ PETEK 1. Cseh Gusztáv metszete Petrás incze Jánosról 4. Petrás Incze János faluja, Klézse 3 14
