Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
Közismert az a dicsekvésre egyáltalán nem méltó tény, hogy Magyarország .előkelő” helyet vívott ki magának a. szeszesital-fogyasztás világranglistáján. 1985-ben például a hatodik helyen álltunk a rangsorban az egy lakosra jutó évi 11,5 liter százszázalékos alkoholnak megfelelő italmennyiséggel. Ez azt jelenti, hogy minden magyar állampolgárra — a csecsemőket is beleértve — havonta csaknem 2 liter pálinkának megfelelő mennyiségű szeszes ital jutott. Nemcsak a fogyasztás növekedett, ivási szokásaink is alaposan megváltoztak az utóbbi évtizedekben. Valamikor egyértelműen „borivó” nemzet voltunk, napjainkban viszont az égetett szeszesitalfogyasztásban világelsők lettünk. Ez utóbbival függ össze, hogy hazánkban egyre gyakrabban halljuk, olvassuk: az alkoholizmus népbetegség. Vajon miben látja ennek okát a szociológus? A beszélgetőpartner Andorba Rudolf, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. — Mindenekelőtt azt tisztázzuk, tulajdonképpen mit jelent az alkoholizmus, ki számít alkoholistának? — A szakirodalomban kétféle meghatározás létezik. Az egyik — az orvosi definíció — a függőségen alapul, vagyis azt tartja alkoholistának, aki nem tudja, hol a határ az ivásban, illetve nem tud szeszes ital nélkül létezni. Ezek szerint egyaránt alkoholistának tekinthető az is, aki bizonyos időszakokban ugyan nem iszik, de ha egyszer inni kezd, akkor nem tudja abbahagyni a teljes lerészegedés előtt, valamint az is, aki fizikai rosszullétet érez, ha nem jut folyamatosan minden nap szeszes italhoz. A szociológia kissé tágabb meghatározást ad. Eszerint alkoholista az, akinek életében — családjában, munkájában — az italozás már zavarokat, problémákat okoz. — Hazánkban az alkoholistákat gondozó intézetekben, ideggondozókban 55—60 ezer súlyos alkoholistát tartanak nyilván. Valóban csak ennyien vannak? — A tényleges alkoholistáknak csupán egy töredékét tartják nyilván. Az alkoholisták számának nagyságrendjére, továbbá az alkoholizmus alakulásárak tendenciájára becslésekkel következtetünk. Kétféle módszert alkalmazunk. Az egyik eljárás a májzsugorodás következtében elhunytak számából, a másik az ország összes szeszesital-fogyasztásából indul ki. Az egyik becslés szerint 1984- ben Magyarországon 500 ezer, a másik szerint 420 ezer volt a súlyos alkoholisták száma. — A közel félmillió alkoholista önmagában is ijesztően magas szám ... — Valóban, és még inkább az, ha a felnőtt férfinépességhez viszonyítjuk. Megtehetjük, mivel a nők körében — bár az utóbbi időben gyorsan terjed — még mindig jóval ritkább jelenség az alkoholizmus. Az összevetésből az derül ki, hogy — ha a jelenlegi állapot nem változik — akkor minden hatodik-hetedik magyar férfinak biztos esélye van arra, hogy élete során alkoholistává váljék. — Mi lehet az oka, hogy hazánkban enynyire elterjedt az alkoholizmus? — A legkézenfekvőbb, de nem éppen mélyreható magyarázat, hogy a szeszes italok hozzáférhetőbbekké váltak, mivel a lakossági jövedelmek emelkedtek. Nehezebb az egyén számára nyilvánvalóan káros magatartás eredetét magyarázni. Az alkoholista ugyanis elsősorban önmaga ellen vét, önmagának okoz károkat. A szociológiai kutatások tapasztalatai szerint az egyik okot mindenképpen a társadalmi élet során fellépő lelki feszültségekben kell keresnünk. Az alkoholnak közismerten — átmeneti — feszültségcsökkentő hatása van. Hangsúlyozom, átmeneti, mert hosszú távon inkább foGONDOLD MEG# szociológussal kozza, termeli a feszültségeket. Vitathatatlan, hogy napjainkban — a nagy társadalmigazdasági átalakulások következtében — gyakran kerülünk stressz-állapotba. — Kicsit furcsa, hogy éppen az elmúlt évtizedekben növekedtek a mindennapi élet feszültségei. Furcsa, mert a kedvezőbb anyagi, gazdasági körülmények között könnyebben élünk, mint elődeink. Mégis miből adódnak hazánkban ezek a feszültségek? — Csak néhány példát említenék. A családi kapcsolatok nyilvánvalóan átalakultak az utóbbi időben. A nők tömegesen munkába álltak, a házastársak egymással szemben támasztott követelményei megnőttek. Amenynyiben az egyik fél nem képes megfelelni a fokozott elvárásoknak, az mindenképpen konfliktusokhoz vezet. Változott társadalmunkban az életmód és az értékrend más területeken is. Eltávolodott az egymást követő nemzedékek életvitele, gondolkodásmódja és ez melegágya a szülők és gyermekeik közti súrlódásoknak. Köztudott, hogy csökkent a családokon belül a gyermekek száma, s ugyanakkor gyakoribbá vált, hogy a fiatalok messzire költöznek a szülői háztól. Vagyis egyre több idős ember marad magányos ... A nagymérvű társadalmi mobilitás réteg- és lakóhely-változással — jobbára városba áramlással — járt társadalmunkban. Az új környezethez, életformához va,ó alkalmazkodás nagy nehézségeket okozhat. Gyakoribbak lettek a munkahelyi feszültségek is, mivel a családi keretek közt végezhető kisparaszti, kisiparosi, kiskereskedői tevékenységek háttérbe szorultak. Végül, de nem utolsósorban vegyük az anyagi életkörülmények javulásából fakadó feszültségeket. Társadalmunkban bizonyos anyagi életcélok általánosan elérhetővé váltak. Akik viszont az életszínvonalukat nem képesek a kívánt mértékben emelni, konfliiktushelyzetbe kerülhetnek önmagukkal, családjukkal. — De miért választják hazánkban oly sokan épp az italozást a feszültségek oldására? — Nyilvánvalóan azért, mart a magyar társadalomban általánosan elfogadott norma: ha baj van, inni kell. Ennek évszázados hagyományai, beidegződései vannak, amelyek igen mélyen gyökereznek kultúránkban. Nézzük a hétköznapok gyakorlatát: szerelmi bánat esetén, sorozáskor, nősülés előtti „legénybúcsún” a hagyományok szerint szinte kötelező lerészegedni. De a kultúra magasabb szféráiban is tetten érhetjük ezt a jelenséget. Gondoljunk csak Vörösmartynak Erkel Bánk bánjában is énekelt bordalára: Gondold meg, és igyál! — Milyen intézkedésekkel lehetne az alkoholizmus terjedésének gátat szabni? — Erről a kérdésről világszerte megoszlanak a vélemények. Az első világháború előtt, de még utána is jó ideig, a legelterjedtebb felfogás az volt, hogy az alkoholhoz való hozzájutást kell korlátozni. Amerikában be is vezették a szesztilalmat. Az alkoholfogyasztás mégsem szűnt meg, az alkoholforgalmazás viszont a bűnözők kezébe került. E kiábrándító kudarcot követően sokan úgy vélekedtek, hogy a fogyasztást egyáltalán nem szükséges korlátozni, de az alkoholizmus „forrását”, a lelki betegségeket ajánlatos gyógyítani. E humánus elképzelés jegyében kezdek kiépíteni a pszichológiai gyógyító hálózatot, újfajta terápiákat kísérleteztek ki és vezettek be. Ennek ellenére as alkoholizmus tovább nőtt. A 70-es években ismét előtérbe került az a nézet, hogy a kínálaton keresztül kell az alkoholizmus terjedésének megálljt parancsolni. Valóban tapasztalhattuk, hogy az áremelések, az árusítóhelyek számának, az árusítás idejének korlátozása után mindig csökkent az alkoholfogyasztás. Nekem is meggyőződésem, hogy szükség van ilyen jellegű intézkedésekre, ám nem elegendő csak ezekkel élni. A mélyebben meghúzódó problémák nem oldódnak meg attól, ha csak a kínálathoz nyúlunk. Ellenkezőleg: fennáll annak a veszélye, hogy az alkohol helyett valami rnás szerrel fogják az emberek feszültségeiket kezelni. Létezik ugyanis egyféle behelyettesítés az alkohol és a kábítószer között. Hosszú távon tehát pszichológiai kultúránkat kellene fejleszteni, hogy megtanuljunk a feszültségekkel bánni. Ehhez pedig családvédő hálózatra, lelki tanácsadókra és alkoholellenes klubok tömegére volna szükség. Ideje lenne változtatni a magyar társadalomban élő viselkedési normákon is, de bizonyára ez a legnehezebb feladat. Csak hosszú és következetes tudatformálás, nevelés eredménye lehet az, hogy a közvélemény a lerészegedést szégyenletes cselekedetnek minősítse. Jelenleg azonban ott tartunk, hogy szinte kinézik, kiközösítik azt, aki veszi magárak a bátorságot, hogy baráti összejövetel; -:ou, név- és születésnapi ünnepségeken, vagy akár a vendéglőben az ebédhez alkoholmentes italokat fogyasszon. — Véleménye szerint súlyának megfelelően foglalkozunk ma Magyarországon az alkoholizmussal? — Napjainkban talán már igen. A szociológiai kutatások e témakörben már a hatvanas években megkezdődtek, az utóbbi öt-hat évben pedig az öngyilkosság, a bűnözés és a lelki betegségek mellett mint a társadalmi beilleszkedési zavarok egyik változatát megkülönböztetett figyelemmel vizsgáljuk. Az elmúlt két évtizedben a kormányzat létrehozta az alkoholistákat gyógyító egészségügyi intézményeket, némileg korlátozta az árusítóhelyek számát és az árusítás idejét, valamint központi áremelések is voltak. A mértéktelen ivás elleni felvilágosító, egészségnevelő tevékenység pedig folyamatosan fejlődik és egyre fontosabb szerepet játszik az alkoholizmus elleni nehéz és hosszú küzdelemben. A.É. 13
