Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-29 / 19. szám
1. A magyar óvó dóban 2. Magyar cimer egy venezuelai kocsin 3. Mosonyi István, az indiánkutató 4. A várost övező hegyek egyike 5. A reformátusok és az evangélikusok temploma 6. Petrovszky Iván festő 7 Egy modern felhőkarcoló Caracasban A SZERZŐ felvételei egyik itteni magyar, Marton József anyagi támogatása tette lehetővé, hogy buszt vásároljanak, s a hatalmas városban reggelente összegyűjtsék a gyerekeket, délutánoként fjedig hazaszállítsák. Évente egy nagy kolóniavacsorát is rendeznek, amelynek bevételét az óvoda céljaira fordítják. Az óvodáért sokat dolgozók neve között meg kell említeni Móroczné Csicser Irénét, aki a gyerekekkel foglalkozik, ö azon ritka kivételek közé tartozik, akik néhány éve érkeztek Caracasba. „Csicser” — így hívja mindenki — otthon is pedagógusként dolgozott, s így hamarosan az itteni gyerekek oktatónője lett. Egy délelőtti foglalkozásom látogattuk meg, a négy-ötévesek éppen a K-betűvel ismerkedtek. A táblán a KATI szót olvashatták. — Ki tudja, mit jelent? — kérdezte az óvónő. Némi bizonytalanság után az egyik kisfiú jelentkezett: — Hát egy név. Az unokatestvéremet is Katinak hívják. — Jól van. Hát azt meg tudod-e mondani, hogy Kati fiú-e vagy lány? Hosszú csönd után (mit jelenthet a két magyar szó, fiú—lány?) találgatás: — Fiú. Az óra után mondta el Móroczné, hogy nem az a lényeg most még, mit tudnak és mit nem, hanem hogy órákon keresztül magyar szót hallanak. — Az óvoda csak az első lépcső — folytatta. — A spanyol iskolába kerülve könnyen elfelejthetik a magyart... kivéve, ha folyamatosan járnak a hétvégi magyar iskolába, majd a cserkészetre, tagjai lesznek a tánccsoportnak, a színjátszóknak ... kézről kézre kell őket adogatnunk, míg „meg nem állnak a saját lábukon”. A tudós Mosonyi István gyerekként érkezett 1948-ban Caracasba. Ma egyetemi tanár, az antropológiával, precízebben antropolingvisztikával, antropológiai nyelvészettel foglalkozik. — Amikor 1960-ban az egyetemet befejezve ezzel a témával kezdtem foglalkozni, sokan sajnálkozó mosollyal beszéltek a tevékenységünkről. Pláne, amikor az itteni indiánok, tehát az őslakos kisebbség nyelvét, kultúráját vizsgáltam. Pedig az ő problémájuk az egész kontinenst átfogja, hiszen indián Alaszkától a Tűzföldig mindenhol található, s mindenhol elnyomják, üldözik őket, kultúrájúkat lenézik, alacsonyabbrendűnek tartják. Pedig nem igaz, hogy itt Kolumbusszal kezdődött minden. — Itt Venezuelában is él vagy harminc indián népcsoport, soroljam őket? Guajiro, guarao, guajibó ... yaruró, yanomämü; karib nyelvcsalád, arava nyelvcsalád, tupi nyelvcsalád ... s mindegyik sajátos népzenei kinccsel, népdalokkal, mondavilággal. — Számomra ezek az indiánok nem rezervátumban élő őslények, kulturális tárgyaik nem muzeológiai tárgyak ... Ezért már a tudományos pályám elején összetűzésbe kerültem néhány venéz milliomossal — köztük az ország első tíz családja közé tartozó földbirtokossal —, akik szabályosan irtották az indiánokat bérgyilkosok segítségével. Még engem is megpróbáltak eltávolítani az útjukból, igaz finomabb módszerekkel. De mint mondtam, az indiánkérdés nemzetközi jelentőségű, így a nemzetközi kapcsolataim segítségével sikerült ellenük, néha sikerrel, harcolnom. Ma is itt élek és dolgozom, Gyuri testvéremmel együtt, aki szintén antropológus és egyetemi tanár. — Gyerekként került el Magyarországról. Milyen emlékeket őriz? — Csak néhány emlékképet, Budapestről. Sokszor nem tudom, valóban ott láttam, vagy csak itt fényképen. Az emlékezet keveri a két élményanyagot. — De a magyarságtudat ma is fontos számomra, tartom a magyarságot a magam módján. Rendszeresen olvasom a hazai újságokat, folyóiratokat, a magyar nyelvészeti és etnográfiai könyveket. — Jól beszél magyarul... — Mert az édesanyánk velünk él, s mivel ő sohasem tanult meg spanyolul, otthon mindig magyarul beszélünk. — Járt-e otthon, tartott-e kutatási témájából előadást? — Jártam otthon, de előadást még nem tartottam. Ha felkérnének, szívesen mesélnék munkánkról, hiszen őslakos kisebbségek Európában is találhatók, s problémáik is akadnak. Talán a mi tapasztalatainkból még hasznosítani is lehetne valamit. Az újságszerkesztő Horváth Gábor az egyik caracasi magyar újság, a Kézről kézre szerkesztője. A lakásán találkoztunk. A dolgozószobája falait hatalmas könyvespolcok borították, rajtuk a legújabb spanyol, angol és magyar nyelvű irodalmi sikerkönyvek, a világ jó néhány országából. — 1944-ben hagytam el az országot, illetve vittek el — kezdte élettörténetét. — A Műegyetem utolsó évfolyamával kerültem ki Breslauba. Emlékszem, egy útszéli árokparton osztották a diplomát, én úgy gondoltam, ilyen diploma nem kell, így nincs meg az otthoni egyetemi végzettségem, csak az itteni. Ma mint kultúrmérnök dolgozom, nem tudom, létezik-e magyar megfelelője, mert olyan építészmémökféle *és mégsem az. — ön két évvel ezelőtt inaított egy lapot. Miért? — Már régóta dolgoztam az itteni magyar újságba, de egyre gyakrabban éreztem, hogy szeretném a saját véleményemet minden kompromisszum nélkül elmondani, akár az itteni kolóniáról, akár az otthoni eseményekről, akár a nagyvilágban történtekről legyen szó. Szerettem volna kívül maradni a különböző csoportok ellentéteiből is. — Ezért indítottuk meg ezt az újságot, egyfajta „európai” szemlélettel. Negyedévenként jelenik meg, ingyen terjesztjük. Elsősorban irodalmi újság, értelmiségiek számára készül. A magyarsággal kapcsolatos aktuális kérdéseket vizsgálja, elemzi. A művész Petrovszky Ivánt jónevű festőként tartja számon a venezuelai művészeti élet. Az utóbbi évtizedbe1? a világ számos országában rendezett kiállítást, az Egyesült Államokban kétszer is, egyik alkalommal Washingtonban. — Hogyan került Caracasba? — Azt még meg tudom mondani, sőt meg is tudom indokolni. 1941-ben kaptam, mint festőnövendék, egy ösztöndíjat Rómába. S azután engem sem került el a világháború. 1943-ban döntenem kellett, menjek-e a németek oldalán harcolni, vagy kihúzzam a háború végéig egy semleges országban. Spanyolországot választottam. Azután elkapott a világlátási vágy, s az egzotikus, romantikus, titokzatos Mexikóba akartam menni. De nekem, magyar állampolgárnak nem volt az olyan egyszerű. Venezuelán keresztül tűnt a leggyorsabbnak, hiszen itt minden időhúzás nélkül befogadták az embereket. Három hónapra jöttem ide. S most már negyvenegy éve vagyok itt. — Miért maradt itt? — Vártam a mexikói vízumot. Nem jött. Lakást béreltem, munkahelyet kerestem, dolgoztam, festettem, ... s közben valahogy itt ragadtam. Itt lettem ismert festő, azután már nem volt kedvem nekivágni az ismeretlennek. Körbevezet a képekkel zsúfolt lakásban, mutogatja rajzait. Némelyik újságpapíron készült. — Még a háború alatt rajzoltam ezeket, mikor elfogyott a vásznam. Makulatúrán folytattam, aztán abból is kifogytam. Akkor jött az újságpapír. Nagy sikert arattam vele. — Hová sorolja magát, mint festő? — Őszintén megmondom, nem tudom. Nem vagyok „magyar” festő abban az értelemben, hogy képeim témájául magyar témát dolgoznék fel. Nem vagyok „venéz” festő, mert... nem. A venézek szeretik a képeket, de nem*' nagyon értenek hozzá, s a lakásuk tele van giccsel. Egy ország művészete két fontos tényező — a művész és a befogadó — szintéziséből jön létre. Szerintem, ha mind a kettő magas színvonalon áll, akkor jöhet létre jó festészet. — Az én képeimen mindenféle elem fellelhető. Akadnak absztrakt, kubista festményeim ugyanúgy, mint konstruktivistáik. — ön elégedett ember? — Ha az anyagiak szempontjából nézzük, elértem, amit akartam, az itteni sikert megfelelőnek mondanám. De talán ha újra kezdhetném, más országot választanék. Az Egyesült Államokat, vagy Franciaországot. Egyébként van még egy nagy vágyam. Szeretnék egy otthoni kiállítást. Egy időben úgy volt, hogy a Dorottya utcai kiállítóteremben rendezik meg, de azt akkor kicsinek találtam, a Műcsarnokot javasoltam. De közben „tönkrement” a venezuelai állam, s nem tudta kifizetni a műveim hazautaztatását. Kár, mert egy otthoni kiállítás minden magyar származású művész számára más, több, mint egy szokásos kiállítás. Talán, mert otthon van ... POKORNY ISTVÁN 19
