Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-29 / 19. szám
— Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen karcsú volt és majdnem olyan magas, mint a szekéren ülő tábornok. Amikor a hóhérsegédek felragadták, nyomban észrevehető volt, hogy szörnyű halála lesz. Bott emberei minden erejüket megfeszítve húzták lefelé, a hóhér pedig verejtékezve csavargatta a nyakát jobbra-balra, amíg a csigolya elroppant, a nyúlt agyvelő megszakadt és gróf Leiningen-Westerburg Károly befejezte fiatal életét. Damjanich ráförmedt Tichyre, akiről úgy tudjuk, hogy valamikor ezredtársa volt: — Mire való ez a kínzás! Miért nem lőttök agyon minket? — Mert így kell lenni! — válaszolta szenvtelentől amaz. Damjanich kiköpött: 1. Kilenc vértanú felakasztása (az aradi ereklyemúzeumban lévő akvarell után) 2. Az Aradon vértanúhalált halt tábornokok. Felső sor (balról jobbra); Knézich Károly, Nagy-Sándor, József, Damjanich János, Aulich Lajos. Középső sor: Lahner György, Pöltenberg Ernő, Gróf Leiningen Károly, Török Ignác, Gróf Vécsey Károly. Alsó sor: Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos 3. Koszorúzás az aradi emlékműnél — No, te is sokra vitted! Hóhérlegény lett belőled! A német szót természetesen mindenki megértette és hallotta is, hisz Damjanichnak gyakorlóterek áthidalásához szokott erejű hangja volt. Tichy vérvörös arccal megcsapkodta a lovát és közelebb léptetett a bitóhoz. — Gyorsabban végezzen! — parancsolta Botinak. Nem lehet tudni, hogy ez segített-e Aulich Lajoson, de az ő halála gyorsabb volt. Urticka most a szekérhez ment és ismét megkülönböztetett tisztelettel szólt: — Kérem, százados úr! A tisztelet nemcsak abban gyökerezett, hogy a tábornok dúsgazdag sógorának családja a fogság hónapjai alatt nem sajnálta az étel-ital örömeinek mindig szívesen hódoló óriástól, pontosabban az ellátására hivatott főporkolábtól a pénzt. Damjanidh szemláto- 3 mást a legteikintélyesebb volt a lázadó vezérek között, valamennyien így is viselkedtek vele. Az egyetlen volt, aki sosem vesztett csatát, vagy ütközetet, a katonái pedig éltekhaltak érte. A tiszteletből a cseh főporkoláb is megérzett valamit. Damjanich ledobta magáról fehér köpenyét és a lelkészek segítségével lekászálódott a szekérről. — Azt gondoltam én leszek az utolsó, hisz a csatákban mindig első voltam ... — mondta. Bott pribékjei már ugrottak volna, de rájuk ripakodott: — Hohó, lassabban! Nálam nélkül úgyse mentek semmire! Nehézkesen odasegítették a zsámolyhoz. Felállva magasabb volt az akasztófánál. Bott hiába szemrevételezte korábban áldozatait, nála elszámította magát. Sebtében odasúgta segédeinek, hogy amikor a zsámolyt kirántják, a lábakat — melyek egyikén még nem forrt össze teljesen a Komáromban szerzett, csúnya, nyílt törés — kapják fel és rántsák a magasba. Damjanich türelmesen figyelte a sürgölődést. — Vigyázzon a szakállamra — mondta figyelmeztetően. — Arra kényes voltam mindig! Hinnünk kell abban, hogy valaki az utolsó szavaival a neki legfontosabbakat kívánja összegezni. Damjanich a feleségére és az országra gondolt: — Szegény Emíliám . .. Éljen a haza! Ismét idézzük .a szemtanú református lelkészt : — „... törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyatosan szenvedhetett e pár perc alatt, mert a test hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.” Pfenningsdorf huszár őrnagy később távcsövén át megfigyelte a várból, hogy a többiekkel ellentétben Damjanich testét nem mozgatta a szél. Minden bizonnyal azért nem, mert a több, mint hat láb magas (190 cm) férfi talpa a földig ért. Feje pedig azért nem billent félre, mert nyakcsigolyáját valószínűleg nem sikerült eltörni. Franz Bott Damjaniohot megfojtotta. Gróf Vécsey Károlynak nem volt kitől elbúcsúznia. Az ítélkezők nem véletlenül hagyták utolsónak. Azt a várat, melynek tövében valamennyien befejezték életüket, Vécsey foglalta el a császáriaktól. Grünne gróf, a fiatal uralkodó főhadsegéde személy szerint is gyűlölte a büszke magyar arisztokratát, aki a saját apját is az ellenlábasai közé sorolhatta. Vécsey apja Bécsben élt, a magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka volt és külön levélben kérte a császárt, hogy méltatlan fiát fossza meg kamarási méltóságától. Ez a kívánság nem teljesült, Vécsey Károly altábornagy annak a Ferenc Józsefnek kamarásaként került a bitó alá, aki kivégeztette. Nincs tudomásunk arról, hogy a lélektan tudományának mívelői alaposabban foglalkoztak volna az aradi 13 magatartásának gyökereivel, azzal a viselkedéssel, melyet kivégzésükkor tanúsítottak. Vécsey odaadó figyelme, mely a végső pillanatig jellemezte, már-már többnek tűnik, mint riasztónak. Az utolsó előtti bitófa mellett elmenve lehajolt és megcsókolta a meggyötört Damjanich még meleg kezét. Esztendeje se múlt, amikor a két tábornok Szolnok bevétele után, tisztikara szeme láttára csúnyán összeveszett, Damjanich maradt felül, az akkor késedelmeskedő Vécseyt áthelyezték. Mindennek azonban ebben a pillanatban már semmivé foszlott a jelentősége. Vécsey, mint mondottuk, mecsókolta a „vadrác” kezét. Már fenn állt a zsámolyon, amikor az utolsó pillanatban még mindig akadt valami néznivalója. Az újaradi molnárokat kivéve, akik valahogy ügyesen a közeibe sompolyogtak, a katonaság távolabbra szorította a kíváncsiskodókat. Kíváncsiskodók azonban természetesen akadtak és sokan közülük egy nem meszsze levő disznóhizlalda tetejét szemelték ki magaslati pontnak, erre kapaszkodtak. A fedél azonban nem ilyesmire volt méretezve, nagy robajjal leszakadt. Vécsey kiegyenesedett és érdeklődve figyelt a zaj irányába. Ez volt az utolsó látvány, ami a szeme elé tárult. Az emberölés szertartásrendje azonban a kilencedik tábornok halálával se ért véget. A katolikus uralkodó keresztény hadseregének katonái Tichy „Imához!” vezényszavára féltérdre ereszkedtek. Imájuk alatt az őrnagy nyergében kardjával tisztelgett. Bevonulás után, odabenn a várban Franz Bott minden egyes elítélt kivégzéséről pontos nyugtát kapott. Sohückl hadbíró egyikről se felejtette le a 6 krajcáros illetékbélyeget... 13
