Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-01 / 17. szám
március 27-én reggel negyed 9-kor, nyárias tavaszi napsütésben, a kemenessömjéni hegyoldalban, egy kőpiramis tövében heverésztem és Celldömölk felé figyeltem. Nagyképűen úgy is fogalmazhatnék, hogy a történelem tanújaként. A felszabadulás nemcsak számomra emlékezetes pillanatai zajlottak a szemem előtt, a Ság-hegy lábánál. Ha jól emlékszem, épp az Eltz-grófok kazla égett a közeli távolban. A mögöttem lévő kőpiramison akkor emléktábla díszlett: „E helyen állott vén cseresznyefa árnyékában Irta halhatatlan ódáit Berzsenyi Dániel” A felirat igazát persze akkor se tudtam, ma se tudom bizonyítani. De mert az emlék-piramist és táblát egy kései oldalági utód, néhai dr. Berzsenyi Ádám állíttatta, miért ne hinnénk neki. A táblát később kincskereső barbár kezek eltüntették. Mások, már egyáltalán nem barbárok, de szintén honiak, pótolták. A Ság-hegyet már nem lehet pótolni. Egy olyan pontos, precíz nemzetgazda és akkora költő, mint a néhai „Dani uraság”, ma aligha vethetné papírra a „Búcsúzás Kemenes-aljától” első sorát, mely szerint ugyebár: „Messze setétedik már a Ság teteje”, A Ságnak ugyanis egyáltalán nincs teteje. A gyerekkoromban még általam is annyira-amennyire látottnak a helyén két suta, meddőhányó-féle kupac éktelenkedik. Az e téren igazán nem szegényes hazai praxis legnagyobb természet- és tájrombolása történt a Ságon, bő fél évszázad megfeszített munkája árán. Úgy hozta az újságírás véletlene, hogy valamikor szigorú főhatósági figyelmeztetést kaphattam azért, mert akkori lapom hasábjain kifogásoltam a Badacsony pusztítását. Ez egy évvel később megszűnt, életem végéig büszke lennék rá, ha részem lett volna benne. Persze, nem volt. A Ságról még nem írtam, ezért akár szégyenkezhetnék is. Mentségemül szolgáljon, hogy a legutóbbi 40 évben alig-alig jártam a környékén. Az a tapasztalatom, hogy az ember lehetőleg ne bukkanjon fel visszajáró lélekként egykor volt gyerekkorát keresni, mert úgyse találja meg. Talál azonban helyette mást. Jelen esetben azt, hogy a Kemenesaljának ezen a részén, történelmileg szinte elhanyagolhatóan rövid idő leforgása alatt, sikerült csodát tenni. Kedves barátom és kollégám, Megay László Élet és Irodalombeli sorai jutnak eszembe (1985. szept. 20.), aki szerint: „A hazai sajtó sok mindenben elmarasztalható, de a szociális érzékenység hiánya miatt nem. ” Való igaz. Bár újabban már néhányszor hangot adtam egy bennem fokozódó erővel motoszkáló gyanúnak. Annak, hogy mintha szociális érzékenységünk a bőséggel meglévő visszásságokkal szemben érvényesülne elsősorban. Ugyanakkor a fától az erdőt nem látó nagvonalúsággal közömbös maradna mindazzal kapcsolatban, ami ennek ellenkezője. A jóra gondolok, ami azért mégis csak előfordul errearra. Például a Ságon is. Itt és most örömódát készülök zengeni, noha ez nem alkati sa-TÜNDÉRVÖLGYI TÖRTÉNETEK 8
