Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-08-18 / 16. szám
I falumban is, aki Katonából elment valahová, és mi szem elől tévesztettük, majd azután, hogy csillagfényére felütöttük a fejünket, személyesen is így szólt hozzám, földijéhez:- Nohát, olyan vagy, amilyennek gondoltalak. Elek apó, mondtam én magamban, fényképek után az arcát immár ölelésközeiből nézve. A geometrikus szigor, a filozofikus formatömörítés mestere, aki mindenben az embert látja, de annak képi jelét absztrahálja oly erős tömörítésben, mintha görög drámát sűrítene egyetlen jajkiáltásba, mely annak minden igéjét mégis magában hordozza - az anatómia professzora, kivel együtt jár az ijesztő hír is, miszerint konstruktivista, mélázó tekintetével, hófehér szakállával tisztára a kisbaconi mesemondóként jött elibém. S ahogy megszólalt, máris megfuvintott engem a Mezőség szelíd-szendergő hangulata; a szóejtés lágysága úgy árulkodott róla, mint lisztes molnárról a kalapja. Aztán leültünk, aztán koccintottunk, elhessentettük a majdnem századnyi időt, mely az ő születésének, s már-már az enyémnek is horizontját jelzi. Festőnél képet néz az ember; mi emlékképeket idéztünk föl. A gyekei és katonai tavak nádasvilágával kezdtük, majd a világháborús kalandokkal folytattuk. Ő kilencszáz és tizennyolcba ment vissza, én csak negyvennégyig hátrálhattam. A vadrucákat, s az álmos, tocsogós rétekre mélázó szürke gémeket ő is onnan rebbentette föl a két kicsi falu: Gyeke és Katona határából, ahol vándormadaras őszi napokon a sás között magam is rá-rábukkanok a gyermekkor foszlányaira. Elázott tavi tündérként, hosszú csepűingben anyám a derékig érő, iszapos vízben kendert mosott; fülemben békazenével, orromban a táj mocsárszagával a parton üldögélve néztem őt, hajnaltól estig tartó hajladozását, feje fölött a vízcseppek ezüst rajzását a fáradatlan világszentelésben.- Kenderáztatni mi is oda jártunk - mondta Jenő bátyám.- És tizennyolcban hogy volt? - kérdeztem. - Merthogy azt is nevezetes esztendőnek mondod. O: (fejcsóválva) Galibás egy esztendő volt. Katonába is bevonult volt a román hadsereg. Akkor engem istenesen meghurcoltak. Én: Engem is - istentelenül. Ő: (talán azon nevetgélve, hogy az ember istennel vagy isten nélkül mindenképpen meghurcoltatik) Veled ez később történhetett. Én: Negyvennégy őszén. Ő: Úgy igen. Hiszen teneked csak egy világháborúd lehet. Nekem viszont kettő is van. Tehát az történt, hogy gránát robbant a templomban. Ki tehette: azóta sem tudom. Tettesnek viszont engem szemeltek ki a katonák. Azt mondhatták: Barcsay az enyedi Bethlen Kollégium diákja, a diákok mindig is tele voltak lőporral, tehát csakis ő lehetett a gránátrobbantó. Hát téged mivel vádoltak meg? Én: Engem azzal, hogy fegyvert fogtam. Ő: S fogtál-e? Én: Kétszer is. Az történt, hogy az észak-erdélyi csatározások folytán rengeteg fegyver maradt a határon elhajítva. Egy ilyen talált Mauserrel, vagy mivel a bátrabb kamaszok nekiálltak célba lőni. Két golyót ilyenformán magam is kilőttem, hogy eltaláljak az erdő szélén egy vastag cserefát. Mai napig az az érzésem, hogy nem találtam el, akkorát rúgott rajtam a puska. Ő: Ez volt a te fegyverfogásod. (Nevetés.) Én: Annak előtte parittyához voltam szokva. Ő: Engem azután Katonából bekísértek Kissármásra. Ott bezárták egy tyúkketrecbe, hogy ítélkezzenek fölöttem. Én: Éppen oda vittek bennünket is. De nem tyúkketrecbe zártakj hanem istállóba. Ő: És mit kaptatok? Én: Az elején csak ígéretet: akasztásra, agyonlövésre. Hát te, Jenő bátyám? Ő: Ilyesmit helyeztek nekem is kilátásba. Már nem tudom, kinek köszönhetem, hogy néhány nap múltán eleresztettek. Én: Én tudom, kinek tartozom köszönettel. Az akkori román jegyzőnknek, akivel annak előtte egy ócska hegedűt cseréltem volt el Petőfi összes verseire. Ő: Akkor az rendes ember volt. Én: Poéta lelkületű. Magányos óráiban szépen hegedült, hosszú sétái közben az égre merengett. Csöndes, tűnődő szavaival Petőfiről is beszélt nekem, amikor iskolailag kötelező nyári gyakorlatként a községházán iratokat másolgattam. Ő: És mi lett az akasztással? Én: Az ítéletet pofonokra változtatták. A célba lövő társaságot, meg azokat az öreg magyarokat, akik csendőri parancsra egy hidat megjavítottak, hogy azon a német páncélosok átmehessenek, az őrmester sorba állította, s néhány szivarszünet kivételével déltől napestig pofozta. Engem, miután a magamét megkaptam, az említett jegyző kiszólított a sorból. Fuss hamar apádért. Dehogy kellett futni. Ott sápadozott az ajtónál anyám mellett, aki a falnak esve sírt már órák óta. Anyám azután a jegyző levelével begyalogolt Tordára a prefektushoz, aki talán katonai parancsnok is lehetett egy személyben. így mentettek föl a fegyverfogás vádja alól. Ő: Ezután kétszer is meggondolod a cserefára való lövöldözést. Én: (csak magamban) Jó tudni, hogy tetteink értelmét azok megítélése hordozza. Néztük egymást, nevettünk a hátunk mögé került szakadékok felett. Később az is szóba került, hogy valamely alkalommal nem átadottam minden engedelem nélkül megszólítani Enyeden a kőarcú fejedelmet, aki legelsőnek figyelt föl Erdélyben a nyelvi különbségekből támadó pofozkodásokra. Joggal mondhattam tehát Bethlen Gábornak: Kegyelmed, ha emlékezni méltóztatik, egyebek között a testvériségnek ügyét is reánk hagyatkozta: magyarnak, románnak, szásznak - a székelyt nem említem, hiszen az is magyar - közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében. Mindketten úgy vélekedtünk, hogy ehhez akkor is ragaszkodni kell, ha bátor őrmesterek meg is ijednének egy gyermek árnyékától. Elmenőben egy rajzot kaptunk Barcsay Jenő bátyámtól emlékbe. Emléket az emlékeiből. A szülőföldnek egy kis tükörcserepét. Kuszaságból kuszaságba bonyolódó grafikai vonalait a szülőföld sugallta, melyhez lassan igazodni kezd már az arcunk is. Madárléptek a végtelen fehér semmiben. 17
