Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-08-18 / 16. szám
I Ha Budapesten nagy ritkán megfordultam az évek folyamán, szinte sohase kerülhettem el a kérdést, mely így szólt: találkoztam-e Barcsay Jenővel? Nem, nem találkoztam. Csak szerettem volna. Miért nem megyek el hozzá?- Mert olyan embert, aki világot teremt, akármikor nem lehet zavarni. Nem tudhatom, milyen napra esik az ő vasárnapja. Lehet, hogy keddre, én meg szerdán esnék a nyakába. Kedvemért a kedvét, mely igen-igen fontos az emberiségnek, nem teheti félre. Félreteszi, mondták.- Hiszen földiek vagytok. Jól tudtam én azt. hogy földiek vagyunk. Katona község, ahol ő született, részemről egy jó futásnyira volt hajdan Pusztakamarástól. Ma már sokkal meszszebbre van. Másfél óra alatt nem tudnék odáig elkarikázni. Ő sem igen. ha kedve támadna Kemény Zsigmondot meglátogatni. Ugyanis mindketten megöregedtünk. Ezt onnan is tudom, hogy végül a múlt esztendő tavaszán meglátogathattam őt. s amidőn A Romániában élő magyar író a Film Színház Muzsika című budapesti hetilap felkérésére írta cikkét. Barcsay Jenő és Sütő András baráti társaságban közös emlékeinket elészólítottuk, elképedtünk bizony: olyan nagyon messziről jöttek felénk az idő homályából. Jenő bátyám meghívását Bihari József, a Pest megyei múzeumok igazgatója hozta, s vitt is engem azonmódúlag asszonyostul a Nagy Földihez, aki negyedszázaddal idősebb nálamnál, de én ennyivel fiatalabb sohase lehettem. Azok a gondok, amelyeket ő Párizsban, Velencében Szabadon eresztett, mint zsákból ugrasztott macskák, hozzánk visszatértek, hogy a mieinkkel együtt szaporítsák a fennmaradás keserveit, amelyeknek szolgálatában némelykor három nap is egy esztendőt teszen ki. Az én földim a Mezőséget elhagyván égi tünemény lett. Hozzánk visszaszivárgó fényét titkos jeladásként már apám is észlelte, amikor így szólt egyszer:-Te, ham! A gépész kuniam mondja, hogy a tekintetes úréknál hallott valamit. Azt mondják, innen a mi környékünkről valamikor régen elment volt valaki, abból híres, nagy ember lett, az egész világon ismerik. Vajon ki lehet az? Törtük a fejünket. Hadvezér nem lehet, háborút nem nyertünk. Patkó János lenne? Ama frátai születésű Kótsi, aki színházat alapított Kolozsvárott? Annak közel kétszáz esztendeje, valaki másról lehet szó. Regényíró? Annak a hírét helyben Kemény Zsigmond tartja, ám az ő hírének is nagyobb része báró, és születésileg nem idevalósi. Csak meghalni jött Pusztakamarásra. Ó, tudom már, tudom! - ütött apám a fejére. - Ő találta fel a telefont. Edison munkatársa volt. Ez Puskás Tivadar lett volna, de kettős tévedés útján: egyrészt nem a környékünkről való, hanem ditrói, másrészt: éppen, hogy nem ő találta fel a telefont. Csalódottan hagytuk abba a fejtörést. íme, megint elesünk valamitől, ami jogos tulajdonunk lehetne. Az emberi nagyság épp megosztottságában fénylik föl igazán; azoknak büszkeségével is, akik a nagy-15
