Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-08-18 / 16. szám
Beszélgetés családról, művészetről Kovács Eszter 1920-ban Magyarországon, egy alföldi faluban született. Családjával sokáig Brazíliában élt, most Angliában laknak. Képzőművészeti tanulmányainak színhelye London volt. Munkái amerikai, brazil, német, svájci gyűjteményekben találhatók. 1977-től számos kiállításon szerepelt. Legutóbbi, locarnói tárlatáról így ír egy svájci kritikus: „Alkotásai tiszta vonalú képzeletvilágot tükröznek és a szemlélőt a szeretet és az anyai gondviselés hatása érinti meg.” Először 1964-ben találkoztunk Saő Paolóban. Akkor még nem hordott önálló művésznevet; háziasszony volt, anya és feleség - aki igyekezett otthonossá tenni félje, Kutasi Kovács Lajos író és újságíró családi életét. Azóta sokszor találkoztunk Budapesten; a lendületes és dinamikus férj mellett ritkán szólalt meg - pedig engem egyre jobban érdekelt a kései művészpálya háttere.- Hogyan jelentkezett a művészi kifejezés iránti törekvés?- A művészethez mindig vonzódtam, nem ok nélkül lettem írófeleség. így azonban csak közvetetten volt hozzá közöm. Ötvenévesen nagy fordulat következett be életemben; gyerekeim felnőttek, én visszakerültem Brazíliából Európába és hirtelen „üresjáratba” kerültem. Én Mezőtúron gyerekeskedtem és már ötévesen boldogan gyurkásztam a kövér, fekete agyagot. Amikor ötvenévesen megint agyag került a kezembe, ujjaim visszaemlékeztek a gyerekkori játszás örömére. Londonban élő vejem - aki maga is művész - ismerte fel, hogy bennem is él az alkotás vágya, az esztétikai érzék és a játszás öröme. Mivel Mezőtúron nagy hagyománya van a fazekasságnak, kezem ösztönösen a lágyan hajló formákra állt rá. Eleinte korsókat akartam csinálni, de egyre inkább különös formákká vált kezemben az agyag, furcsa emlék vagy éppen félelem-töredékeket véltem bennük felfedezni, amik érdekelni és izgatni kezdtek.-Miképpen váltak ezek az agyagformák kőszobrokká?- Amikor egy londoni szobrásziskolában bemutattam agyagmodelljeimet a tanárnak, ő rögtön felismerte és értékelte ösztönös eredetiségemet, így csak a technikára tanított meg.- Mit jelentett annak idején az Ön számára a „nekifutás” a világnak? Az erős magyarságtudat nehezítette vagy könnyítette a család beilleszkedését?- Első „nekifutásunk a világnak” kivándorlásunk volt Brazíliába. Semmibe sem tudtunk megkapaszkodni, csak a magyarságtudatunkba, a kultúránkba. Földrajzi haza helyett ösztönösen is. tudatosan is kialakítottunk magunkban egyfajta „hazát a magasban”. Ezt adtuk át gyerekeinknek, mást mit is adhattunk volna? Ők magától értetődőnek vették, hogy kétféle nyelven, kultúrában és szokásban élnek. Magyar az ajtón belül, brazil az ajtón kívül. Ma, viszszanézve, már nyugodtan állíthatom, hogy ez csak javukra vált. A befogadó ország kultúrájához még mint egy többletet, a magyar kultúrát is megkapták tőlünk, ami csak segítette őket abban, hogy tágabb látókörű emberekké váljanak.- Milyen volt - évtizedek után - először hazatátogatni? Vajon az azóta is tartó hazajárás egyben „visszatalálásnak” is bizonyult?- Amikor huszonöt év után visszajöttem, igaz, csak látogatóba Magyarországra, bevallom, vegyes érzéseim voltak. Volt, ami egyáltalában nem változott, de sok minden volt, ami teljesen más lett és ez eleinte érzelmi bizonytalanságban tartott. A Brazíliában eltöltött évtizedek sem múltak el nyomtalanul, hisz életünk legaktívabb éveit ott töltöttük, gyermekeink ott nőttek fel, Zsolt fiam ott alapított családot s ott él ma is. Végül, szinte észrevétlen, szívem egyik rekeszébe Brazília beférkőzött. Azóta már sokfelé jártam és járok a világban, haza is gyakran jövök. Mindenfelé nyitott vagyok, de mindig, mindenhol magától értetődően magyarnak érzem magam. Gyermekeim is, unokáim is többször voltak itthon. Angliában élő lányom például szociál-antropológus doktori munkájához egy dunántúli falut választott terepmunkára. Idősebbik fiam, aki Amerikában orvos, részt vett a magyar orvosok tudományos találkozóján. Legnagyobb unokám pedig Amerikában egyik középiskolai dolgozatában azt írta, hogy legnagyobb élménye a magyar anyanyelvi táborban való részvétele volt.- Többnemzetiségű család fókuszában, „világméretű nagymamaságban” tud-e hatni az unokákra?- Valóban többnemzetiségű családom van. Brazil menyem például skót-brazü eredetű, így két unokám csak apai ágon magyar. Meglepően erős magyarság-érzésük van nekik is, meg az Amerikában élő másik háromnak is, könnyű „világméretű” nagymamaságomban hatni rájuk úgy, hogy magyarként közelítek hozzájuk.- Az ingázás Anglia és Svájc közt, ahol legtöbb kiállítása volt, az utazások fiaihoz, Amerikába és Brazíliába nem sok állandóságot engedélyeznek, márpedig a művészet szilárd talajt követel, ahonnan aztán elrugaszkodhat az alkotó. Hogyan sikerül áthidalni ezt az ellentmondást?- Sokat utazom, egyrészt, mert féljem írói munkája megköveteli, másrészt mert gyermekeim különböző világrészeken élnek, így a „mozgás” az életformám. De két állandó pont van az életemben: az első a család, ahol a személyiségem feloldódik. A második a művészetem, ahol maradéktalanul magamat fejezem ki. így a kettő harmonikusan kiegészíti egymást. SZÁNTÓ MIKLÓS
