Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 10. szám
[Mifítfci Mérsékeljük az inflációt AZ AKADÉMIA KÖZGYŰLÉSE Berend T. Iván (jobbról) köszönti Pach Zsigmond Pált az Akadémiai Aranyérem kitüntetettjét A Magyar Tudományos Akadémia május 8—9-én tartotta sorrendben 146. közgyűlését. A kormány nevében Faluvégi Lajos miniszterelnökhelyettes üdvözölte a tanácskozó testületet. Egyebek között rámutatott: a tudomány és a gazdaságirányítás együttműködésének a jövőben — már a koncepció kidolgozásának szakaszában is — sokkal termelékenyebbé kell válnia, hogy a tudományos műhelyekben születő elgondolásokat minél sokoldalúbban tehessük mérlegre. Ha a gyakorlati intézkedések nincsenek jól előkészítve, akkor nemcsak veszteség keletkezik, de a reformtörekvéseknek is árthatunk. A mostani fejlődési szakaszban kulcsfontosságú föltétel, hogy a tudomány és a gazdálkodás, valamint a tudomány és a gazdaságirányítás kapcsolata még szorosabb érdekközösséggé érlelődjön. Faluvégi Lajos hangoztatta, hogy nagyobb súlyt kell kapniok az alapkutatásoknak. A közgyűlés tudományos előadását Csibi Sándor akadémikus és Erdős Tibor, a közgazdaságtudomány doktora tartotta „A hazai ipar piacképessége és a hazai szellemi élet" címmel. Csibi Sándor egyebek között kifejtette: a hazai ipar — tecnikai hátterét tekintve — követő jellegű. A követő helyzettel való szembenézés azonban nem kell, hogy teret adjon a szellemi belenyugvásnak az öt.lefességgel és általában a szellemi igényességgel szemben. Erdős Tibor a hazai szellemi teljesítőképesség kibontakozását gátló gazdasági tényezőkkel foglalkozva rámutatott: az érvényes gazdasági mechanizmus körülményei között többnyire a rövid távú vállalati érdekeltség kerül túlsúlyba. Az akadémiai közgyűlés záróülésén Berend T. Iván, az MTA elnöke az Akadémia szerepéről-felelősségéről szólva kiemelte: az MTA mostantól a hazánkban folyó alapkutatások egészéért irányítási felelősséget visel. Rajtunk is múlik — mondotta egyebek között —, hogy a megelőző évtizedek felzárkózási tendenciáját újra ki tudjuk-e bontakoztatni, vagy ismét a viszonylagos lemaradás, a leszakadás válik jellemzővé. A közgyűlés első napján adták át az Akadémiai Aranyérmet, amelyet idén Pach Zsigmondi Pál, az MTA rendes tagja, a Történettudományi Intézet professzora, a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja nyert el. Az infláció keserű történelmi emlékeket ébreszt nálunk, elsősorban természetesen az idősebb korosztályokban, s nem azokban, akik tananyagként ismerik pénzügyi históriánkat. A második világháború pusztításai után, 1945- 46-ban olyan hiperinfláció zúdult az országra, amelyet azóta is különleges financiális kórtünetkénl oktatnak a világ pénzügyi tanszékein. A súlyos áruhiány, az állami bevételek drámai csökkenése a papírpénz-kibocsátás vízözönéhez vezetett. Amíg 1938-ban a forgalomban levő pénz vásárlóereje 513 millió pengő volt, az 1945-ben cirkuláló pénzmennyiség összehasonlítható reálértéke mindössze 20 millió pengő, 1946-ban pedig 3,5 millió pengő. Végeredményben az 1946 augusztus 1-jén bevezetett új valuta, a forint értékét úgy rögzítették, hogy 1 új forint 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenértékű. Persze csak elvi arányról volt szó; senki nem vonult a bankpénztárakhoz átváltani kvadrillióit. A stabilizációs mámor emlékezetét fényképek őrzik: az emberek az utcára tódultak és marokszám szórták el a csillagászatban szokásos számjegyekkel nyomtatott bankjegyeiket . . . A fő okok Nem ok nélkül időztünk ily hosszasan ennél az előtörténetnél; mindezt ugyanis ily módon rögzítette a nemzet, hadd fogalmazzunk így, tudati génállománya. Következésképpen: ezért is vált pénzügyi és közéleti szótárunkban sokáig teljességgel szalonképtelen kifejezéssé az infláció; hazai összefüggésben leírni, kimondani, kinyomtatni — fölöttébb „illetlen” dolognak számított. Igaz, ezt a tapintatot — az idézett előzményeken túl — egy darabig erősítette az a feltevés is, mintha a nemzeti veszedelemként megbélyegzett kórokozóval szemben teljes immunitást garantálna a tervezés, illetve a termelőeszközök társadalmi tulajdona. Valójában az árszint kismértékű emelkedése a közelmúlt évtizedeket is végigkísérte — mégis kétségtelen, hogy az ötvenes évtized második felétől a hetvenes évek közepéig a drágulás nem érte el az inflációs szintet. (Ennek mértékéről, küszöbértékéről világszerte megoszlanak a vélemények, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy az évi három százalék alatt maradó áremelkedés nem sorolható az in fláció tünetcsoportjába.) A nyolcvanas évtizedben rendkívül megerősödött a népgazdaságra nehezedő inflációs nyomás. Ismeretes, hogy inflatorikus jellegű volt — és akkoriban vezetett inflációs következményekhez — az a korábbi törekvés, hogy központi támogatásokkal felfogtuk a határon túlról érkező drágulási hullámokat, az olaj-árrobbanásának hatásait, a világszerte kétszámjegyűvé nőtt inflációt. A számunkra hátrányosan változó cserearány, tehát exportunknak és importunknak kedvezőtlen árollója szintén az infláció egyik „fertőzési góca” volt. Ámde felelős magyar gazdaságpolitikusok nem követték el azt az elemzési hibát, hogy az infláció fő okait a nemzetközi folyamatokban keressek. Meggyőződésünk, hogy a pénzügyi okok, beleértve természetesen az árakban tükröződő folyamatokat, mindig csak kísérői, mintegy árnyképei a gazdálkodás reálfolyamatainak. Magyarán szólva, az infláció lényegi okait is gazdaságunk jövedelemtermelő képességének gyengeségeiben, strukturális gondjainkban lelhetjük fel. A reform erősítésével A tavalyi gazdálkodás gyengeségei, valamint az idei évkezdő hónapok folytatódó negatív tendenciái az iménti következtetést újólag megerősítették. Tavaly ugyanis — az előirányzott növekedéssel szemben — némileg csökkent a nemzeti jövedelem, miközben az adósságállomány mérséklődésének immár négyesztendős folyamata is megállt. Mindehhez járult az a gazdasági tünet, ami az inflációs tendenciákat közvetlenül erősítette: a bérkiáramlás gyorsulása. Az elmúlt évben az átlagkeresetek több mint 9 százalékkal nőttek, s az idei évkezdő hónapokban sem fékeződött lényegesen a béremelkedés üteme. Ilyen módon érthető, miért került a népgazdaság 1986. évi' prioritásainak élvonalába az antiinflációs politika erősítése. A gazdaságvezetés egyébként már az idei terv jóváhagyásakor elkötelezte magát amellett, hogy a korábbi évek hétszázalékos, illetve olykor ezt meghaladó inflációs rátáját öt százalékra csökkenti. Aligha kétséges, hogy a bérek említett növekedése közepette ezt a célt csak határozottabb intézkedésekkel, egyebek között a vásárlóerő-kiáramlás és a teljesítmények jobb összhangjának megteremtésével lehet — igen nagy erőfeszítések árán — elérni. Tapasztaljuk, hogy nemzetközi méretekben is nagy figyelem övezi gazdasági gondjainkat és a bejelentett intézkedéseket; sokan kérdezik világszerte, hogy vajon a nehezebb körülmények közepette is folytatjuk-e az immár másfél évtizede megkezdett reformfolyamatot? Nos, a hazai közéletet kétségkívül sokféle eszmecsere, vita élénkíti manapság, ám abban lényegében teljes az egyetértés, hogy a gazdaságirányítás reformjának erőteljes folytatása járulhat hozzá gondjaink enyhítéséhez, az inflációs nyomás csökkentéséhez. Öt százalék Anélkül, hogy a gazdaságfejlesztés új ösztönző szabályait részletesen ismertetnénk, annyit egyértelműen leszögezhetünk: az infláció fékezése nem a pénzügyi, hanem a termelőszféra körébe utalható. Más szóval ez annak a veszélynek a felismerését jelenti, hogy a vállalatok még jobbára érvényesíthetik áraikban a gyenge, a pazarló, a szervezetlen munka költségeit, s mindenekelőtt ezt kell megakadályozni. (Jellemző, hogy az elmúlt évben a gazdálkodó szervezetek értékesítésének kimutatott növekedése 4,2 százalékos volt, ámde mivel a népgazdasági teljesítmények egészében nem javultak, az említett százalékban nem nehéz felismerni az inflációs tüneteket.) Ha azt mondjuk, hogy az árak képződésekor, tehát a termelési folyamatban kell megfékezni az inflációt, ez korántsem értendő úgy mintha szándékunkban állna visszatérni olyan meghaladott módszerekhez, mint az árstop, vagy a hatósági árak körének bővítése. Ellenkezőleg, most is az a meggyőződésünk, hogy a piaci hatások, a kínálati tényezők bővítése nyújt igazi és megalapozott lehetőségeket az áremelési tendenciák visszaszorításához. Mindemellett érvénybe lépnek szigorító döntések is, elsősorban a bérkiáramlás szabályozására. A bérek és a teljesítmények szoros összhangja az infláció mérséklésének nélkülözhetetlen feltétele. Az árszínvonal emelkedésének teljes lefékezése eddig sem szerepelt terveinkben, s ezután még kevésbé lehet szó erről, hiszen ez nagymértékben szűkítené a gazdaságszerkezet átalakításának mozgásterét. Az inflációs ráta mérséklése, az a bizonyos öt százalékos mérték került erőfeszítéseink középpontjában, oly módon, hogy változatlan vívmányként őrizzük a teljes foglalkoztatottságot. A gazdaságvezetés és a széles közvélemény — beleértve a drágulást szükségképp ellenző szakszervezeteket is —, közös cselekvéssel dolgoznak e célok teljesítéséért. Annyi bizonyos: most sincs szó elszabadult inflációról, gazdasági eszközökkel törekszünk orvosolni az inflációs tüneteket. TÁBORI ANDRÁS 5
