Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
felhívást, tehát egy alkalommal összesen egymillió példányban látott nyomdafestéket! Egy harmadik napilap terjedelmes interjút készített a gyűjtőmunkáról. Jóval hosszabb ideig tartott a jelentkezések beérkezése. Az első hetekben csalódottságot éreztem, lehangolt a reméltnél jóval soványabbnak tűnő eredmény. Végül 1985 januárja és júniusa között ötven-valahány válasz étkezett. Mielőtt rátérnék a jelentkezések értékelésére, talán nem felesleges egy rövid visszapillantás. Az első világháborút követő években, tehát a húszas évek elején több európai országban tömeges akciók szerveződtek, amelyek öszszességükben „nemzetközi gyermekakciók” néven váltak ismertté. 1919 végén Genfben alakult meg az „Union Internationale de Secours aux Enfants”. Ennek a szervezetnek a genfi és stockholmi konferenciáján Magyarországot az Országos Gyermekvédő Liga képviselte. Az első világháborúban semleges Hollandia az elsők között volt a segélyakciók indításában, először Belgium, Németország és Ausztria, később a súlyos helyzetben levő középeurópai országok gyermekeinek megsegítésére. Az anyagi segítség keztében nem okozott nehézséget a úokumentumgyűjtő munkát ismertető flamand nyelvű felhívásomat a helybeli két réklám-hetilap szerkesztőségével közlésre elfogadtatni, s ez — elméletileg — 110 ezer környékbeli család elérését jelentette. A hatókör kitágítása érdekében felhívásomat elküldtem öt flamand napilapnak, a flamand tartományok püspökségeinek, a címzettektől díjtalan közlést kérve. Ilyen kéréssel fordultam a Belga Rádió igazgatóságához is, valamint a gyűjtésben való segítségért mintegy húsz intézményhez és több magánszemélyhez. Az első lépést jelentő leveleim postázása után hamarosan tapasztalhattam az eredményt: a két legnagyobb példányszámú flamand napilap is közölte, az egyházi lapok mindegyike átvette a mellett az említett országokból a gyermekek tízezreit hívták meg 3 —6 hónapos vendégségre, a jobb körülmények között levő területekre. Említésre méltó, hogy például Hollandiában a Magyarországra irányuló segélyakciók bizonyultak a leghosszabbnak: 1920— 1930 között 28 563 magyar gyermek tartózkodott rövidebb-hoszszabb ideig Hollandiában. Ugyanebben az időszakban Belgiumba 21 542 és Svájcba 10 608 magyar gyermek érkezett. Ezeknek az akcióknak az egyéni jótékonyság adta a tömegbázisát, szervezésükben egyaránt kivették részüket különböző világi és egyházi in iezmények-szervezetek, így a Vöröskereszt, különböző katolikus és protestáns szociális bizottságok, többek között az Actio Catholica, a református és evangélikus szervezetek, az akkori társadalom minden rétegét képviselő önkéntesek, stb. Kiemelkedő szerepe volt Németalföldön dr. Knébel Miklós pápai kamarásnak, aki 1920. december 18-án a második gyermekvonattal érkezett Hollandiába és az utolsó magyar gyermekcsoportig ezen a területen maradt, s a gyermekvédelmi akciók érdekében mondott lelkes prédikációi és egyéb tevékenységei révén mindkét országban (Hollandia, Belgium) ismertté vált. De térjünk vissza a gyűjtőmunka felhívására érkezett jelentkezések értékelésére. A jelentkezők többsége néhány oldalas életrajzot küldött, ismertetve idejutásának, illetve végleges letelepedésének körülményeit. Ezek az írások gyakran megható és nem egy esetben megrázó gyermekkori élményeket elevenítenek fel és túlzás nélkül állíthatom, hogy jó kortörténeti dokumentumnak tekinthetők. Egyesek olyan személyes emlékeket is mellékeltek levelükhöz, mint régi családi és gyermekfényképeket, egykori személyi igazolványukat, évtizedek óta őrzött családi levelezésük darabjait. Mások az érzelmi ragaszkodásra hivatkozva csak felsorolták, milyen tárgyi emlékekkel rendelkeznek és felajánlották azok kölcsönzését. Többen felhívták a figyelmemet a környékükön élő más „régi” magyarokra is, neveket és címeket küldtek. Ily módon e gyűjtőmunkával kapcsolatos postám egyre bővült. A már említett dr. Knébel Miklós által összeállított Hongaarsche Spraakleer (Magyar Beszédgyakorlat) című nyelvkönyvecske néhány használható példánya mellett igen sok, a használattól teljesen elrongyolódott, hiányos könyvecske is érkezett hozzám. Csupán kölcsönkaphattam azt a „Met de Belgische pleegouders naar Hongarije” (Belga nevelőszülőkkel Magyarországra) című, fényképekkel illusztrált 200 oldalas útleírást, amely 1925-ben jelent meg, a szerző és a kiadó feltüntetése nélkül. A rendkívül érdekes leírás végén olvastam arról, hogy 1925-ben három alkalommal látogattak Magyarországra magyar gyermekek külföldi nevelőszülei: júliusban kétszázan Hollandiából, augusztusban százhúszan Flandriából, szeptemberben pedig néhány százan Svájcból. Ma is tanulságosnak tűnik az ismeretlen szerző zárógondolata: — „Ez a nemzetközi együttműködés megható és egyben tanulságos. Nem gyilkos gyűlöletnek, de életet fakasztó szeretetnek kell uralkodni a népek és nemzetek között.” A jelentkezőknek csaknem nyolcvan százaléka az első alkalommal nem magyarul írt, de a további levélváltás során már anyanyelvén egészítette ki korábbi közleményét. Mintha némi szégyenkezés is kicsendült volna a flamandul írt levelekből, amelyek írói a korai elszakadásra, az itteni nevelkedésre és a magyarországi kapcsolatok hiányára hivatkozva mentegették magukat azért, hogy már nem, vagy csupán nagyon keveset tudnak magyarul. Az anyanyelvűket megőrző személyeknél csak csodálkozni lehet, hogy oly sok kitartással ragaszkodnak a magyar nyelvhez. Az irattári kutatás jó része még előttem van. Lakóhelyem, Turnhout is kemény próba elé állít ezen a téren. Egyelőre nem akarom elhinni, hogy a turnhouti „Magyar Gyermekek Titkársága” teljesen nyomtalanul tűnt el. Ugyancsak eredménytelennek bizonyult a Gazét van Antwerpen napilapnál megkísérelt kutatásom, ugyanis a húszas évek anyagát még nem rendezték. Azt remélem, hogy a leuveni Katolikus Dokumentációs- és Kutatóközpontban több utalásra találok a húszas évek gyermekakcióinak írásos nyomairól. Egyik érdekes eredménye volt a felhívásnak az a félreértés, hogy talán tudnék segíteni valamikor itt időzött magyar gyermekek jelenlegi tartózkodási helyének felkutatásában, az évtizedek óta megszűnt kapcsolatok újrafelvételében. Ilyen jellegű érdeklődéssel és kérésekkel a volt nevelőszülők ma már szintén koros gyermekei jelentkeztek, tehát a második nemzedék, illetve a húszas évek magyar gyermekeinek korosztálya, azok, akik szeretnék ismét meglelni a tőlük elszakadt „testvért”, azaz a hajdani nevelőszülők édes gyermekeit. Sajnos az esetek többségében csupán a keresett személy keresztnevére emlékeztek. Így is hazajuttattam tucatnyi kerestetést. Végül ennek a korántsem öncélú, de gyakorlati kivitelezésében egyéni gyűjtőmunkának tanulságaként meg kell jegyeznem, hogy ma már 55—60 év távlatában rejtőző tárgyi emlékek kutatásáról, 65—80 éves emberek emlékezetének felfrissítéséről van szó. A szülők és nevelőszülők nem élnek már, a második nemzedéknél sem várhatunk sokáig a ma még öszszegyűjthető emlékek, életrajzok, stb. megmentésével. Nem felesleges vagy haszontalan ez a gyűjtőmunka; ezt igazolják az eddig összegyűjtött és ma már arra illetékes hazai gyűjteményekben levő tárgyi emlékek, a még feldolgozandó, de igen értékesnek tűnő önéletrajzok, de az a tény is, hogy az elkezdett munka ennyivel még korántsem zárult le. Ezúton is köszönetét mondok mindazoknak, akik bármilyen módon segítették a dokumentációgyűjtóst. Meggyőződésem, hogy kötelességünk felkutatni, menteni kallódó emlékeinket. .. amíg lehetséges. TASN ADY T. ALMOS TURNHOUT BELGIUM 15
