Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
Amit nagyon szeretünk, azt hajlamosak vagyunk becézni. Valahogy így vagyunk a Velencei-tóval is, amelyet a Balaton „kistestvérének”, „kishúgának” neveznek barátai. Ez a kedveskedés nem régi keletű. Tíz-tizenöt éve még a Balaton felé utazó ki sem nézett a vonat ablakából, amikor elrobogott a szerelvény Agárd, Gárdony apró házai mellett. Mert mit is látott volna? Szúnyogországot, ahová csak a legvadabb horgászok merészkedtek, vagy azok a mindenre elszánt nomádok, akik egy kecses kócsag látásáért minden megpróbáltatást vállaltak. No, meg a halászok, akiknek a tó sűrű nádasaiban, hínárosaiban lapult mindennapi kenyerük, a hal. Aztán a Velencei-tó lassacskán kezdett fiatalodni. A tudósok szerint öreg volt, nagyon öreg, szinte haldoklóit. De mi is történt? Az illetékes szakemberek elhatározták, hogy megmentik a pusztulástól ezt a kedves tavat, amelyet már csaknem beborított a nád és az áthatolhatatlan hínár. Alul az iszap és a korhadó növény vastag réteget alkotott. Ha a ladikázó mélyebbre nyomta az evezőt, nyomban felbugyborékolt az átható illatú mocsárgáz. A fiatalítás sok gondot és még több pénzt igényelt. A nagy munka a meder kotrásával és a fölösleges — jobbára elöregedett, úgynevezett rontott — nád eltávolításával kezdődött. Az eredmény már az első években megmutatkozott. Az addig barna vagy szürke víz feltisztult. Még a munka dandárjánál tartottak, de már megjelentek az első „idegen” fürdőzők, azok akik úgy gondolkodtak, hogy csak közelebb van ez a víz a fővároshoz mint a Balaton, és sokan emlékeztek arra is, hogy valamikor ennek a tónak gyógyító hatásáról is beszéltek. A Velencei-tavat újra felfedezték! Később, amikor a partokat is rendbe tették s új utakat is építettek, mind több lett az új honfoglaló. Különösen a horgászok örültek a kedvező változásoknak, nem utolsósorban annak, hogy időközben megszüntették a nagyüzemi halászatot. A bőséges haltelepítés gazdag zsákmányt ígért és adott. A nádtól megtisztított hatalmas nyílt vízfelület kitűnő lehetőséget nyújtott a vitorlás és evezős sportnak. Nyaranta sok százan tanulják, vagy gyakorolják a Velencei-tavon a vitorlázás fortélyait. A tó a nagy átalakulás ellenére sem vesztette el természetes arculatát, ahol kellett ott megmaradt a nád, sőt a tó északnyugati szegletében — ahol már korábban kijelölték a madárrezervátumot — érintetlen maradt minden. Itt, a természetvédelmi területen, ha nem is zajos, de annál jelentősebb munka folyik: nagyon sok külföldi ornitológus keresi fel a Madárvártát. Különösen élénk a forgalom ősszel, a madárvonulások idején, ugyanis a Velencei-tó évezredek óta fontos állomása a vonuló madaraknak. A tó látképe az északi oldalon húzódó hegyvagy szerényebben fogalmazva dombvonulatról a legszebb. Itt, a dombhátakon néhány érdekes sziklaképződmény hívja fel magára a figyelmet. Jól kitaposott turistautak futnak a tótól egész a Vértes lábáig, hol kopár sziklahátakon, hol árnyas ligetek között. A sziklaképződmények közül a legnevezetesebbek az úgynevezett ingókövek. Egyik ilyen látványosság a „Gyapjús zsák”, amely egyetlen sarkán nehezedik a földre. Ezek a kőkolosszusok úgy keletkeztek, hogy a gránittömböt körbeölelő más puhább kőzetek az eső és a szél hatására lassan-lassan leváltak a kőtömbről s ott maradt a „kőcsoda”. Ez a táj Vörösmarty és Gárdonyi emlékét is őrzi. Vörösmarty Mihály Pusztanyéken, a mai Kápolnásnyéken született és a velencei tájon töltötte gyermekkorát s életének utolsó éveit. A magyar irodalom másik nagy alakja, a regényíró Gárdonyi Géza a tóparti Agárdpusztán született. Szülőházát emlékmúzeumnak rendezték be. A Velencei-tó újjáélesztése, fiatalon tartása állandó munkát követel. Most a legfontosabb a parti települések vízvezeték- és úthálózatának kiépítése s a tó megóvása a szennyeződéstől. Újabb kikötőket is terveznek, sőt — ha igaz — mesterséges szigete is lesz a Velencei-tónak. SZÖVEG ÉS KÉP: KACSOK LÁSZLÓ
