Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
Aharonoth szerkesztőségéből, akkor elővesz egy magyar keresztrejtvényt, megfejti, így pihen. Vagy talán még különösebb a Hadash kölcsönkönyvtár tulajdonosának sorsa? Mirjam asszony kedves arca könnyesre változik, amikor arról kérdezem, járt-e „azóta” itthon. A válasz: nem. Nem mondja, de szavaiból mégis teljesen érezhető, kitapintható, hogy úgy érzi; nem tudna még egyszer végigsétálni a Pozsonyi úton, nem tudna az ifjúság megfakult tükrébe nézni. Tel Avivban ma ez az asszony abból él, hogy a magyar kultúra első számú terjesztője. A mai magyar irodalmat is tökéletesen, naprakészen ismeri. Az eset, amit Rónai Andrással azon az estén vitattunk, szinte kísértetiesen hasonló. A Hitachdut Ölei Hungária (HOH), a bevándoroltak egyesületének említett rendezvényén 210-en vettek részt. Az átlagéletkor (talán?) 65 év körül lehetett, és a résztvevők, akik annyi mindenen mentek keresztül, meghatódottan énekelték a magyar dalokat, volt aki sírt. „Hát nem szomorú?” — csúsztatott a kezembe egy cédulát Rónai. Az egyesület alagsori terme mellett, a titkári szobában beszélgettünk dr. Spiegel Yehuda ügyvéddel, a szervezet országos elnökével. (Az egyszerű szoba falát fényképek borítják. Középen, díszhelyen Herzl Tivadarnak, a cionizmus ugyancsak magyar származású atyjának képe, azután Szenes Hannáé, a hősi halált halt partizánlányé, a HOH vezetőié, és ott az egyik alapító képmása is: Avigdor Hameirié, az egyik legnagyobb héber íróé, aki Kova Albert néven pesti újságíró volt.) Spiegel doktor úr elmondta, hogy egyesületük nagy múltra tekint vissza, 60 éves, 11 fiókszervezete működik szerte az országban. Politikamentesök, és fő céljuk (ezt aláhúzza) a héber -kultúra ápolása. Ugyanakkor azonban — teszi hozzá enyhítőleg — nem zárkóznak el a magyar kultúrától sem. Hogy is tehetnék? Kfar Hahoresben, a Názáret városa felett magasló hegyen található, magyarok által lakott kibucban, mondta egy asszony: „Én izraeli vagyok, de magyarságomat sem tagadom meg. Végül is a 14 év iskola sem múlhat el nyomtalanul. Ha költészetről van szó, akkor nekem ma is Petőfi, Arany, Ady, József Attila jut eszembe. Ifjúságomat is magyarul álmodom ...” És ugyanitt mondotta Amnon Barzel, az országos kibuc mozgalom egyik vezetője („természetesen” ő is magyarföldről származott ide): „Ha megkérdeznek mi az anyanyelvem, azt felelem, hogy héber. De hozzáteszem: anyám magyarul beszél.” Spiegel ügyvéd, a héber kultúra ápolója (mellékesen több izraeli kormányban töltötte be a vallásügyi államtitkári posztot), kalandos fejtörőre invitál: vajon tudom-e a 30-as éveik Fradijának felállását. Természetesen a focicsapatról volt szó. S míg a fejemet töröm, egyetlen név után kapaszkodva (legalább szégyenben ne maradjak, a becsületet mentsem ...), a doktor úr már sorolja is: „Csatárok. Táncos, Takács, Túrái, Toldy, Kohut. Várjon csak, Túrái később átment a Hungáriába.” És máris a Hungária összeállítását sorolja, majd az Újpestét is. — Ügyvéd úr, a felesége hová valósi? — Kárpátaljára ő is. — És otthon hogyan beszélnek egymás között? — Héberül. Magyarul csak olyankor társalogtunk, ha nem akartuk, hogy a gyerekek értsenek. Igaz, a legkisebbik, talán éppen ezért, megtanulta a nyelvet. # A tapasztalatok azután fokozatosan meggyőznek: elsősorban az idősebbek azok, akik a magyar kultúrát őrzik, akik verseskönyvet, vagy rejtvényt vesznek a kezükbe. Az Izraelben lépten-nyomon tettenérhető erős új nacionalizmus egyelőre nem kedvez a sajátosságok, a „hozott” értékek megőrzésének. Az olvasztótégelyelmélet itt nem csupán teória. Végül is az ország lakosai a föld 70 országából vándoroltak be, több mint száz nyelven beszélnek, és az egységes új kultúra kialakítása nem is annyira a jelen, mint a jövő feladata. így azután nem csoda, ha a kibucbéli kisunoka azzal ront a szobába, hogy „zokog az eső” ... A Hadash könyvtár tulajdonosa is elmeséli hogy az elmúlt 6 év során (ő 1980-ban vette át az üzletet) erőteljesen csökkent az olvasók száma. „Az öregek egyre fogynak, meghalnak, vagy egyszerűen már nem tudnak olvasni, vagy képtelenek eljönni ide. A többiek pedig, még ha beszélnek is magyarul, nagyon ritkán olvasnak.” A véletlen szinte rögtön bizonyságot szolgáltat e szavakra. Még aznap délben egy olyan fiatal, vendéglős vállalkozóval akadok össze, aki tökéletesen, akcentus nélkül beszéli a magyart, de erősítgeti a hihetetlent: soha életében nem járt Magyarországon. Azután kiderül, hogy a fiatalember 9 éves korában tanult meg magyarul — az Izraelbe kivitt, ám a hébert elsajátítani képtelen nagymama kedvéért. Kérdésemre, hogy mit jelent számára Magyarország, a fiatalember vállát vonogatja: „Semmi különöset.” De azért kötöm az ebet a karóhoz. — Ha azt mondom például, hogy Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, ez az ön számára ugyanaz, édesmindegy, egyszerű névsor csupán? — Azért nem — gondolkodik el. — Végül is nem feledhetem, hogy Magyarország a szüleim hazája volt, az a szülőföldjük. * Tel Aviv külső részén, egy kopottas bérházban az Üj Kelet szerkesztői is arról szólnak, hogy a lap olvasótábora elöregedőben van. Igaz, ennek az 1949-ben Erdélyből „idetelepült” napilapnak az első vezércikke azt hirdette meg, hogy az újság célja önmaga felszámolása, az, hogy ne legyen rá szükség. Azóta azonban csaknem 40 év telt el, de az Űj Kelet él, és dolgozik. Egy másik szervezet —, amelynek a színész Rónai András a főtitkára, és az Izraeli—Magyar Kapcsolatokat Fejlesztő Társulat névre hallgat — viszont más célkitűzést ír zászlajára: a magyarizraeli kapcsolatok szélesítését, egyfajta híd megteremtését. Természetesen ez a jelenlegi, ismert politikai feltételek között nem egyszerű feladat. Az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt két esztendőben megnőtt az érintkezések száma, az Izraelben élő magyarajkúak nem kis örömére, hiszen kulturális igényeik így kevésbé maradnak kielégítetlenül. Hazai színészek, költők, dalművészek utaztak az országba. S Rónai András megemlíti, hogy az elmúlt hónapokban az izraeli rádióban több magyar hangjátékot is rendezett, így például Moldova György tői, Karinthy Ferenctől. Karinthy Bösendorferé t háromszor is meg kellett ismételni. Az Izraeli—Magyar Kapcsolatokat Fejlesztő Társulat vezetőségének névsora önmagában is impozáns. Egyebek között egyetemi tanárok, diplomaták, nagyiparosok nevei olvashatók a listán. (Egyébként a nevek alapján a magyar származásra ritkán derül fény: a Ben Gurion szorgalmazására megvalósított név-hebraizálás megszüntette az ismerős hangzásokat.) Horam nagykövet, az izraeli külügyminisztérium kelet-európai főosztályának vezetője is hangsúlyozza, hogy Izraelben sok nagyszerű művész, politikus, tudós került ki a Magyarországról bevándoroltak közül; olyanok, akik büszkék származásukra, és nagy kulturális örökségükre. Itt akár még hosszú felsorolás következhetne. Megemlíthetnénk például Gárdos Károlyt, aki Dos néven a leghíresebb karikaturista, vagy Egyed László festőművészt, vagy a magyar kultúra apostolát, a műfordító Jaoz-Keszt Itamart — de jobb nem elkezdeni egy ilyen felsorolást, nehéz lenne a végére érni. Egy nevet azonban még érdemes kiemelni: Jehuda Don professzorét, a jeruzsálemi és az amerikai Harvard egyetem közgazdász tanáráét. Ő ugyanis a társulat új elnöke. Nem kisrészt ennek az egyesületnek a szervező, Magyarországot népszerűsítő tevékenysége játszott közre abban is, hogy megnőtt az Izraelből (haza? vissza?) látogatók száma. Tavaly például már tízezren érkeztek, pedig tudni kell, hogy az ottani, nem könnyű gazdasági helyzetben a külföldi utazás luxusnak számít, a külföldre utazót nehéz adókkal sújtják. Az utas még nem vesz semmit, amikor már 300 dollár „bánja” a vállalkozást. Rónai András a gyakori látogatók közé tartozik. Tőle származik az igen jellemző megállapítás: „Az én lelkem kettéhasadt, de hál’lstennek, a két fél között normális, jó viszony jöhetett létre”. HALÁSZ GYÖRGY A SZERZŐ FELVÉTELEI 13
