Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 8. szám
panaszom: az unokamenyem itthon volt a kisgyerekkel, főzött, takarított rendesen, csak vásárolni ment el itthonról. Aztán visszament dolgozni, dédunokámat bölcsödébe hordják és én megint egyedül maradtam. Reggel kiülök a konyhába és várom őket haza. És közben félek. Félek, hogy kigyullad a lakás és én nem tudok elmenekülni. Félek, hogy maholnap már a fürdőszobáig sem bírok elmenni. De legjobban az unokáméktól félek. Nem, tényleg nem bántanak, egy rossz szavuk sem volt soha hozzám. De látom, hogy esténként idegesek, fáradtak, sokszor ok nélkül is egymásnak esnek, kiabálnak. Úgy gondolom, ha én nem lennék nyűgnek a nyakukon, könynyebb lenne az életük. Nem tudok én már semmit sem segíteni, magamat sem tudom ellátni. Az unokamenyem csak miattam főz esténként, mert ők esznek meleg ételt a munkahelyükön. A fürdés meg valóságos kínszenvedés mindannyiunknak. Az unokám tesz bele a kádba és ő vesz ki belőle. Szeretnék már innen elmenni. De a tanács nem bíztat, azt mondják, várjak a soromra, mert élnek nálam rosszabb körülmények között is. Azok, például, akiknek még unokájuk sincs. * Budapest VII. kerületében, az Erzsébetvárosban jelenleg 35 ezernél több nyugdíjas korú él, vagyis a lakosság 35 százaléka az idősebb korosztályhoz tartozik. A 75 éven felüliek aránya is igen magas és félezerre tehető a 90-en túliak száma. A 75 éven felülieknek «62,5, a 90 év felettieknek pedig 81,5 százaléka egyedülálló, ők azok, akik házi szociális gondozásra szorulnak. Erzsi néni negyedik emeleti szoba-hallos otthonába tulajdonképpen bárki besétálhat, mert a bejárati ajtón a kisablak éjjel-nappal nyitva áll. Az ember csak benyúl a nyitott ablakon, félrehúzza az odakötözött régi kendőt és elfordítja a kulcsot belülről a zárban. Nem is lepődik meg a 86 éves néni, amikor egy délelőtt beállítok hozzá. Idegen vagyok a számára, mégis örül nekem: csakhogy látogató jött. Unja magát, hiszen naphosszat a karosszékben üldögél és vár. A keze ügyében telefon, a zsebrádió és az ágytál. Az asztalon a reggeli nyomai és a gyógyszerek. — Jaj, lányom, látja, hogy megöregedtem! Fájnak a lábaim, nem bírnak már el ehgem, pedig olyan könnyű vagyok, mint a madár. A televíziót sem tudom nézni, inkább csak hallgatom. De úgy egyébként nincs panaszra okom, Marika nővér reggel, délben eljön, reggelit hoz, megmosdat, kiültet az ágyból ide a fotelba, délben meg elhozza az ebédem. A telefon is gyakran csöng, régi barátnőim gyerekei, unokái érdeklődnek, hogy vagyok. Megvallom, én már azt sem tudom néha, hogy ki telefonál, de jólesik, ha érdeklődnek, ha szakítanak időt rám. Pedig mindnek van saját családja. Csak nekem nincs senkim. A férjemet és a fiamat még 1944-ben megölték, csak én maradtam életben. A háború után aztán összeköltöztünk a nővéremmel, de már ő is itt hagyott, húsz éve temettem el. Közben megérkezik a ,,tanácsi nővér”, hozza az ebédet. Gyors mozdulatokkal tesz vesz Erzsi néni körül és közben magáról beszél. Én is nyugdíjas vagyok, jól jön az a kis pénz, amit így keresek, de elhiheti, nem azért teszem. Képtelen vagyok otthon üldögélni tétlenül. Amióta meg a férjem is meghalt, valósággal menekülök otthonról. Én megértem az öregéket, mert tudom, mi az a magány. S ha látná, hallaná, milyen hálásak a gondoskodásért, de még azért is, ha csak meghallgatom a panaszaikat. Csak az a baj, kevés idő jut egy gondozottra. Erzsi nénin kívül még két súlyos beteget fürdetek, a többi hétnek csak vásárolok és az orvoshoz megyek receptért. * Miklós bácsi meghazudtolva 90 évét, úgy mozog a lakásban, mint egy fiatal. Soha nem FOTO: STEFKA ÉVA unatkozik, régi ismerősöknek, rokonoknak telefonálgat, sokat olvas, és — ez a fő időtöltése — életének történetét írja. — Minden délelőtt a könyvemen dolgozom, amíg csak bírom szusszal. Aztán jön a nővér, hozza az újságokat, gyógyszereket, meg amit vásárolt. Mert az utcára két éve nem merek lemenni. Általában főzök magamnak, de ha a könyvírás nagyon leköt, akkor megkérek valakit, hogy hozzon ebédet a vendéglőből. Mert én nem vagyok ám magányos, mint más öregek. Hozzám mindig becsönget valaki, hol az egyik szomszéd, hol a másik. Barátaim is vannak, fiatalok. Olyan korúak, mint a fiam volt, aki húsz éve meghalt. Nem is kívánok mást a sorstól, csak azt, legyen elég erőm, hogy befejezzem a könyvem. Abban megírom az összes szenvedésem, az első világháborút, a hadifogságot, a második háborút, a bujkálást a zsidóüldözés idején, a barátaimat és ellenségeimet. * A Hazafias Népfront közelmúltban lezajlott VIII. kongresszusán az egyik felszólalás nagy feltűnést keltett, rendkívüli sikert aratott: Vadász Anna, a Hazafias Népfront Győr-Sopron megyei bizottságának titkára könnyeket csalt a hallgatóság szemébe, az idős emberek védelmében-érdekében elmondott beszédével. — Személyes tapasztalataim is vannak erről a kérdésről, mivel magam is idős édesanyámmal élek együtt. Azt tartom, hogy a jelenleginél több törődést, támogatást érdemelnének azok, akik életüket keményen végigdolgozták. Tudom, anyagi lehetőségeink végesek. Én nem is azt kértem, hogy az öregek támogatására szánt összeget emelje a kormány, hanem a meglévő pénz ésszerűbb felhasználását szorgalmaztam. A rugalmas, gyors, humánus ügyintézést hiányoltam például a segélyezési rendszerünkben. Emlékeztettem továbbá arra a régi igazságra, hogy a szegény ember szégyenlős, nem szívesen kér. Vagy esetleg nem tud kérni: nem tud egy kérvényt megfogalmazni. így megtörténik, hogy éppen azokhoz nem jut el a segítség, akiknek a legégetőbb szükségük lenne rá. Fel kellene hagynunk azzal a gyakorlattal is, hogy segélyezésnél az egész család anyagi helyzetét nézzük. Szerintem a kisnyugdíjasokat saját jogon is megilletné anyagi támogatás. A mostani rendszer olyan ellentmondásos, hogy az állam főként azokat támogatja, akik nem szültek, neveltek gyereket, vagy ha neveltek is, azok nem tudtak maguknak megfelelő egzisztenciát teremteni. Az öregek helyzetét szerintem sem lehet pusztán központi irányítással megoldani. Saját megyénk példájából tudom, hogy minden községben másra van szükség. Van, ahol nyugdíjas-klubot szeretnének az idős emberek, másutt hetes, bentlakásos napközi otthonokat, megint másutt a házi szociális gondozás a legnagyobb probléma. Mindenesetre azt állíthatjuk, hogy bármit is kérnek, várnak az öregek a társadalomtól, arra mindig mindenütt szükség van, hogy a középkorúak és fiatalok jobban figyeljenek rájuk, s az öregek gondjait ők jelezzék a hivataloknak. Megyénkben már erre is van példa. Mosonmagyaróvárott — amely nagy kiterjedésű város, bár csak harmincezer lakosa van — a postások vállalták, hogy nemcsak a nyugdíjfizetéskor nyitják rá az ajtót az öregekre. így viszik-hozzák a IW ä \ V % híreket, ha kell, beszólnak a körzeti orvosért, az ápolónőért, vagy eljuttatják a hivatalnak — postai bélyeg nélkül is — az öregek kérvényeit. Tapasztalataink szerint mást igényelnek a városlakók, mint a falun élők. Nagyvárosban a legnépszerűbb megoldás a nyugdíjasok háza. A győri garzonházban 90 lakásban élnek egyedülálló, idős emberek és házaspárok. Bár csak több ilyen házunk lenne, akkor több elégedett, jól ellátott, ápolt öreg élne városunkban. A győri nyugdíjasok házát 1980-ban adták át. Kis alapterületű, de modern lakásokba költözhettek be a legszerencsésebbek. A házban nemcsak a kényelmet biztosítják számukra, hanem többféle szolgáltatást is. A földszinti étteremben jutányos áron étkezhetnek, az alacsony nyugdíjjal rendelkezők pedig térítésmentesen kapják az ebédet. A földszinten klub is található, ahol délelőtt, délután egyaránt van program, kézimunkázás, kártyázás, felolvasás, és itt lehet megünnepelni a névnapokat, születésnapokat is. Aki nem tud vásárolni, csak leadja a listát, hogy mit kíván, és az ügyeletes gondozónő házhoz szállít mindent. Ha kell, segítenek a takarításban, éjszaka pedig szakképzett ápolónők járják végig a betegeket. Akkor is, ha nem csengetnek értük. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA ti
