Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 8. szám
Az öregkort elviselni „Az öregkort nem megérni, elviselni a művészet V Budapesten egy ötemeletes bér% M ház, annak padlásterében egy szoba\ K konyhás lakás, ez dr. K. Z. nyugdíjas jogász otthona. Nyugalmát, magányát nem zavarja semmi, az utca zaja nem hallatszik fel az udvari lakásba, s ezen a szinten rajta kívül nem lakik senki. Ám a szikár, idős úr újabban nemigen örül a háborítatlan csendnek. Fél, hogy ismét megtörténhet vele a tavalyi baleset, amely csaknem a végzete lett. — Egy nyári reggelen kifelé igyekeztem a szobából, amikor megszédültem, vagy megbotlottam — nem tudom —, és itt, ezen a küszöbön elestem. Iszonyú fájdalom nyilallt a csípőmbe, mozdulni sem bírtam, csak feküdtem magatehetetlenül. öt nap, négy éjjel kínlódtam, sírtam, kiabáltam is — segítségért, míg csak bele nem fáradtam. Az ötödik nap végső kétségbeesésemben összeszedtem minden erőmet és idevonszoltam magam az asztalhoz. Lerántottam a térítőt, volt rajta papír és ceruza. Reszketett a kezem, amint ákombákom betűkkel segélykérő soraimat írtam. Aztán el kellett jutnom még a nyitott ablakig, hogy kidobjam a „levelet”, őszintén bevallom, egy másodpercig sem bíztam abban, hogy megtalálják az udvaron a cédulám. De a sors kegyes volt: egy óra sem telt bele, amikor a lépcsőházban lépteket hallottam, meg beszédet. Rámtörték az ajtót és azonnal kórházba szállítottak. Ott derült ki, hogy medencecsonttörést szenvedtem. Hónapok teltek el azóta, most már jól vagyok. Két hete elhagyhattam a mankókat, és kétszer lemerészkedtem már az utcára is. Vásárolni még nem tudok magamnak, mert két bottal járok, de a baleset óta gondoskodnak rólam. Az a nyugdíjas úr vásárol nekem, viszi-hozza a ruháimat a mosodába, aki megtalálta a levelemet. Azelőtt csak látásból ismertük egymást, nem voltunk köszönő viszonyban. Mostanában naponta bekopogtat. Rajta kívül senkim sincs. Jaj, pedig ha tudná, mennyi haverom volt! Ahogy mondani szokták: az utolsó filléremig. Elmaradtak, mert szerény nyugdíjamból nem tudom őket vendégül látni... Tudja, én idő előtt mentem nyugdíjba, mert sokat betegeskedtem. A tanácstól is járnak mostanában hozzám és többször fölajánlották, hogy hoznak nekem kosztot, teljesen ingyen. De én nem fogadom el. Legalább addig nem, amíg tudok magamnak ezt-azt főzni. Biztos nem érti, miért lettem én ennyire magányos. A feleségem harminc évvel ezelőtt elhagyott, amikor a legnagyobb bajban voltam. Utána gondolni sem akartam arra, hogy újra megnősülök. Anyámmal jól megvoltunk, amíg élt. Volt egy kétszobás lakásunk, azt cseréltem el erre a halála után. A házbeliek sohasem kedveltek és tudom is az okát. Amikor ideköltöztem, volt nekem egy kutyám. Ö szeretett engem. Megérezte, amikor beléptem a kapun és persze csaholt örömében. Négy éve múlt, hogy hűséges kutyatársam kimúlt, de a szomszédaim ellenszenve megmaradt nekem. Azóta csak egy rigópár jár hozzám látogatóba, azokat etetem a gangon. * Egy szépen gondozott park kellős közepén áll Budán az a kastély, amelyet 1914-ben Tornyay Schossberger báró építtetett magának. 1938-ban, amikor az iparmágnás családja végképp ráúnt az akkor még erdőkkel, szőlőskertekkel szegélyezett rezidenciára, eladta az orvosi kamarának. Először idős orvosok részére nyitottak itt penziót, majd a háború alatt magánszanatóriumot rendeztek be a jópénzű tüdőbetegeknek. Húsz esztendeje pedig itt nyitották meg azt a szociális otthont, amely azóta kilencven idős embernek ad helyet. Az ajtóhoz közeli ágyon üldögél, fekszik naphosszat Anna néni, akit úgy emlegetnek társai, hogy a „dombóvári szépasszony”, ö maga meséli mindenkinek, hogy annak idején utánafordultak a dombóvári utcán, mert olyan csinos, formás menyecske volt. — Ja, kedvesem, engem minden szép emlék Dombóvárhoz fűz. 1898 nyarán születtem és Dombóváron laktam egészen 1919-ig, amíg csak férjhez nem mentem. A szüleim földművesek voltak, maguk is sokat dolgoztak, és engem is megtanítottak a becsületes munkára. Építettünk is férjemmel egy gyönyörű „palotát”, nem messze innen, abban lakik most a lányom meg a családja. Van egy fiam is, de ő Svédországban él. Dolgos, ügyes fiatalember volt, most ő a svéd autóipar egyik feje. Én itt jól megvagyok, nincs kifogásom semmi ellen, a lányomék is látogatnak. És a dombóváriak is szeretnek. Amióta az uram meghalt, egyedül járok vissza. A múlt hónap-Goethe ban voltam otthon utoljára. Mindenki megismert, és azt mondták, ma is olyan szép vagyok, mint régen. És ekkor a hátunk mögött megszólal halkan egy nénike: — Hogy ez már megint miket beszél?! Amióta én itt vagyok, annak pedig hatodik éve, nem járt ő sem messzebb a folyósó végénél. De nézze el neki! A mi korunkban összekeveredik, hogy mi történt tegnap és mi ötven évvel ezelőtt. * A szociális otthonban senki sem csodálkozik azon, ha valaki a valóság és az emlékei közt nem tud eligazodni. Ám nagyon sokan vannak az otthon lakói közt is, akiknek matuzsálemi koruk ellenére megadatott a szellemi frissesség. R. néni ezek egyike: — Nyolc évvel ezelőtt kerültem ide. Hárman lakunk egy szobát és nem is szeretnék egyedül lenni. Ha egyikünk elkeseredik egy kicsit, a másik kettő vigasztalja. Engem az bánt, hogy a szemem napról napra rosszabb, szinte már semmit sem látok. Aztán a szívemmel is vannak bajok, például a frontátvonulások igen meggyötörnek. Biztos azért vagyok annyira érzékeny, mert életemben sok tragédián mentem keresztül. Három gyermeket szültem. Az egyik lányomat tizenhat éves korában vesztettem el, a másik autóbalesetben halt meg a férjével együtt. Három gyerek maradt utánuk, kettő már nagyobbacska volt, a legkisebb tizenkét éves. Odaköltöztem az unokáimhoz és gondjukat viseltem, amíg szükség volt rá. Van még egy fiam és menyem is. Jók hozzám, szeretettel vesznek körül, de magukhoz nem vehetnek, mert a menyem édesanyját tartják. Két anyóssal hogyan bírnának a napi munka mellett? Én megértem őket, mert tudom saját tapasztalatból, mit jelent egy idős embert ápolni. Harminc éven át gondoztam beteg édesapámat. .. De lehet az ember öregségére elégedett, ha megvan benne a hajlandóság, hogy a dolgoknak a jó oldalát nézze. Én például elborzadok, ha arra gondolok, hogy egész nap egyedül kellene lennem egy fűtetlen lakásban, ahol senki sem adna nekem egy pohár vizet, egy tányér levest. Hát nem jó dolgom van? Mosnak, takarítanak ránk, naponta jön hozzánk az orvos és mindig jó meleg van. * Bár szociális otthonaink többsége nem valami fényes körülmények között működik — sok a régi kastélyból átalakított otthon, ahol a nagy termekben nyolc-tíz ágyas szobákat rendeztek be — a legnagyobb gond mégis az, hogy kevés a férőhely. A fővárosban például csaknem ötszázan várakoznak szociális otthoni elhelyezésre. A várakozók egyike dr. H. L.-né, aki kérvényében a következőket írta: „Tisztelt Hivatal! Kérem szépen, hogy engem utaljanak mielőbb szociális otthonba. Idén töltöm be nyolcvannegyedik életévemet, gyenge vagyok, háztartási munkát sem tudok végezni. ízületeim megkoptak, vérnyomásom magas, sokat szédülök. De a legnagyobb baj, hogy félek. Állandóan félek. Kérem, segítsenek, H. L-né, Budapest.” — Mitől fél H-néni? — Azelőtt kérem szépen én egyedül éltem. Aztán megnősült az egyetlen unokám, és én befogadtam őket. Eleinte nem volt ellenük 10
