Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-15 / 5. szám

Indiai bútorok ifjabb László Károly hagyatékából. A falon Kossuth Lajos arcképe amelyet keresztfiának ajándékozott A ROMÁNC UTÓÉLETE avagy: AMI LÁSZLÓ KÁROLYRÓL MÉG FENNMARADT Xántus akkor még alighanem az igazságról tudósít, ha valódi okát nem részletezi is. Josef át ugyanis, aki elszegényedett árvalány volt, rokonai tartották félig cselédsor­­ban, egy panzió minden házimun­káját vele végeztetve. Itt látta meg Lásziló, szeretett bele a még serdü­lő, de már alighanem koraérett szép lányba, s előbb örökbe akarta fogadni, majd — nem kevés bo­nyodalom után — feleségül vette. A lányt felöltöztette, k'itaníttatta és egész Európán végigutaztatta, míg hazahozta — hogyne tetszett volna annak mindaz, ami vele tör­ténik! Mindezt beszéltem el ko­rábban, hozzátéve, hogy a remé­nyeik végül visszájákra fordultak: egy szerencsétlen birtokvásánláson László pénze elúszott, mígnem kénytelen völt szülővárosában, Kecskeméten elvállalni a főmér­nöki állást. Josefa hamarosan ik­reket szült néki, de azok egyjke korán meghalt. A gyermékek ke­resztapaságát a távolból Kossuth Lajos vállalta. Kecskeméti állását László tíz esztendeig tartotta meg; mint utóbb a helyi lap nekrológja írja róla: „1882. november 21-én le­mondott kecskeméti városi mérnö­ki állásáról, miután a Szolnok— csongrádi Tisza-szabá'lyozó társu­lat kormánybiztosa a társulat igazgató mérnökévé nevezte ki és Üj-Kéoskére költözött. Innen ke­reste fel az 1892. év nyarán Kos­suth Lajost Turinban. E sorok írójának (ki ő, nem tudjuk, mert cikkét nem írta alá) szerencséje volt a visszatérő László Károllyal Pesten találkozni, s látni Kossuth­nak azt az arcképét, melyet a kor­mányzó saját kezű aláírásával el­látva küldött keresztfiának, az if­jú László Károlynak. Mintha azt leste volna csak a sors, hogy hagy találkozzék még egyszer, az élet­ben utoljára az ősz kormányzó, ősz hű katonájával, rövid idővel az­után súlyos betegség szállta meg László Károlyit, amely arra kény­szerűé, hogy állásáról lemondjon, s elhagyja Üj-Kécskét.. .” Sem a megemlékezés, sem a benne idézett gyászjelentés nem tesz azonban említést a nagy sze­relemről, az ikrák, májd még egy fiú és leány anyjáról, Shiéls Lujza Josefáról! A hiány oly feltűnő, hogy az már önmagáért beszél. Csák majd száz esztendővel ké­sőbb. hősünk születésének 150. év­fordulója alkalmából lebbenti fel valamelyest 'a reá boruló fátylat Kecskemét történetének tudósa, dr. Váry István, aki a Petőfi Népe 1965. március 28-i számában a töb­bi között azt írta: „Amerikából hozott felesége el­hagyta a már akkor a hetedik év­tizede derekán lévő férfit. Ezt ő ZLÓ KÁROLY /l815 - 1894/ HONVÉD SZÁZADOS. AKI AZ EMIGRÁCIÓBAN KOSSUTH LAJOSHOZ CSATLAKOZOTT. S MINT BIZALMASA AMERIKAI ÚTJÁRA IS ELKISERTE. EBBEN A HÁZBAN LAKOTT 71 -TÖL- 1882-10 Emléktábla László Károly házának falán annyira szívére vette, hogy lemon­dott állásáról, elköltözött Kecske­métről .. Az érv, bármily fájó is, hiteles­nek tűnik. A vagyon néhány esz­tendő alatt elúszott, s a reménybe­li földbirtökosnő ott találta magát mindössze 31 esztendősen egy 67 éves férfi mellett. S élték egy po­ros alföldi városiban, amely aligha bizonyult szórákoztatóbbnák La­gúnánál ... Három szülés, négy gyermek, egy elszegényedő, s va­lószínűleg elbetegesedő férj —­­csoda-e, ha talán új szerelembe esett? Lászlót bizonyos, hogy összetör­te a veszteség és a város vezető polgárai közé tartozván, az elha­­gyattatás szégyene is; ez magya­rázza nyilván, hogy állásáról lekö­szönt, visszavonult. Bátyán hunyt el, s Foktőn temették el. Sírját 1983. szeptember 2-án bonttatta föl Juhász István Kecskemét fő­mérnöke, hogy városa neves fiát a Kecskeméti temető „örök emlék­parcellájában” helyeztesse el. Ügy tetszett, több nyomra már nem bukkanhatok. Azután a kecs­keméti Katona József Megyei Könyvtár lelkes munkatársai se­gítségével írott nyomaira lelek a legidősebb fiúnak, az ikerpár fel­nőttkort megért tagjának, az if­jabb Károlynak: tengerésztiszt­ként szolgált a Monarchia flottájá­ban, s a Kaiserin Elisabeth cirká­lón részt vett Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös világkörüli útján; 1892. december 15-én indul­tak Triesztből, s kerek egy eszten­dő múltán értek vissza Pólába. Naplót vezetett az útról, amely 1893 áprilisától kezdve, 26 folyta­tásban megjelent a Kecskemétben. További leszármazottak után azonban hiába kutattunk. Mígnem egy napon hírnök jött pihegve: 25 kilométerre a várostól, Lakitelken nyomra bukkant! Sátortetős, szépen berendezett ház a falu frissen parcellázott szé­lén. Benne egy idős asszony, aki fogadott lánya volt László Ká­roly feleségének. Mivel azonban a nemzedékek nem illeszthetők ösz­­sze, hamar kiderül, hogy nem az „öreg”, hanem a fiatal Károlyról van szó. Ki nem csupán tengerha­józott, hanem apja nyomdokain NOVOTTA FERENC FELVÉTELEI járva, kitanulta a mérnökséget, s elektromérnök lett, még a múlt század végén! Fiatal feleségével Indiába költözött, ahol egy villa­mossági cégnél helyezkedett el... Ifjabb László Károly öt eszten­dőre szerződött Indiába, de idejét nem tudta kitölteni: közlekedési baleset érte, meghalt. Felesége mindössze 25 esztendős volt ekkor. Hazajött Lakitelekre a rokonok­hoz, s hozzáment feleségül az egyik szőlőbirtokoshoz. Az ő fogadott lá­nya az idős asszony. A lakás, amelyben beszélgetünk, nem lenne különös — szokvány bútorok, kanapé, fényezett kombi­nált szekrény, kárpitozott fotelok —, ha nem bontaná meg a maguk módján egységes képüket egy kar­csú, magas ámpolna fémből, egy faragott szék, asztalka; a „mesés India” kinyújtott kisujja, amelyet a megözvegyült fiatalasszony gör­csösen szoríthatott holtáig. De Amerikából semmi; a Lake Superior jégtörő indiánjainak ke­ze munkájából, Mexikó őserdeinek sárkányaiból és nagy szemű ször­nyeiből, amelyekről oly szeretettel írt az idősebb Károly, s haza is hozott — semmi. Az emlékező reá nem emlékezik, létéről se tud már. A lagúnai gyermekfeleségről még annyira sem. De utoljára még, előkerül egy megfakult fénykép. Cifrán fara­gott, csipkemintájú keret veszi kö­rül; a minták itt-ott már törede­zettek. A kép egy ősz, öreg embert ábrázol: Kossuth Lajost. Semmi kétség, ez az a kép, amelyről a nekrológíró beszámol. Ezt hozta magával az öreg, megfáradott László Károly, amikor 1892 nya­rán meglátogatta az öreg, megfá­radott Kossuth Lajost Turinban. Bizonyságul reá, még valame­lyest olvasható a kép alján a meg­fakult, reszketeg írás: „Kereszt­fiamnak, László Károlynak emlé­kül 1893. 3. 5. Kossuth Lajos.” Két esztendővel később, meg­halt mind a két öregember. 1894. március 20-án a Kor­mányzó, vagy ahogyan nevezték: a Főnök. Rá, mindössze hat héttel, immár egészen elárvult írnoka: május 4- én elment László Károly is. BOGÁTI PÉTER 19

Next

/
Thumbnails
Contents