Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

'N MEMüHiAM NiKiAAS Ai» aMj Kint* itfOfc \Cn*tC«i«Kia* «MMCv Intramus mundum L .. ,,. , autore,inhabitamu arbitro.derelinqui- »J mus judice fummo 2J ÍJ2J2 illő numinc;cui tri- ri?>, barnám. 1 ^11 Phct wm fittm muss í buuntorI<ius honor túra ccttou acbenedictio, infc­­cula feculorum. Cro#t Cmm Ct Hí* asaaseassBBs quei fűit, ocavitip/cCaquaeni _________ cran , ftiteruiJque fe 2“ Intrammmimditm au /ö/v, incolimus arbitr oricm u,m , ... » cout íumi desertmui tudtce fvijhtm moilkm—....... buunt or lit, dictiojnfe mm: amen,arm CMiCwm Re Dominus illc {’//ti tn bene omatuacplcG uramatametr Dumutfm •prrtntmcmfmt, -jtrtvit tfft et nut wm trmuf tenktfKft Hitet ti* ront is p*t ott m tint uumtrtiitTwm impmn, ran te bt na m pináinál iiberrimus, fu nus fűmmé potens mcftnicns.in quem la caoit mutatio aut con­­versionisobumbratio, • quo per quem in quem omma,in quo nos etiam vivimus movcmür & fu mus. mmmcnclanann nn CM.CaamC.rf tU, lUViaHsnct* ü Béniin us tile omnium Uber- ? rimus, funnni bonus, fűm mi potens, írjjutmi fapieus, in eutatiovel cetojerJtoM MwiiMBf* ) É At, /// auo msntfha vnHfntii venrur érsvmu, orrfnmolctlmhi) ti TkC« ? m.Ipfe quidem cfett alraet in fe ac per fe frmbearh nihil omnino ad cdmplerftcn mm omnimodac béatirudK r< nis desiderarctur, proppfuit •fit"? nsír 'f**« emiutsmk ■ „i*^ fémemé t* Hhptwnht a*crfm| iKilomlsm < K-instifurtf,« fpkuduír.qoodi “ ‘ habucritii nihilominus ante tempo; cnlaria, fecnndum merum di ton /Un lirinarumc a fcriptursn irriculnm ii n Jo indufTt Jtum ti ^•*1 Cárt beneplacimmfuum,utalias etiam naturaj certo tempo­­re producerét rrm-nTtr,wóm“t ■tfftft itmtnit Af-flafm of Mrtrytcn »in Utctt Lmm, na nt a ÍM,Of<fAd««rfcMi *aJ>o*> ícBrou»frjf .in JcZwan, ak pMa tntnm ■M«'« . Lfc>U..I>a.4.N |i iwnit k 1 frat.wá. m-i « hlW»— táw saa«3g|fc!a *»a "juJIT1 in+mypi—»Ortete*1»JUa. pm nmi wiJree eni — “VfTVihr almir.4r .aaJWHrteMe* ■alrfkaMitá i,amJAm. Tfm JHamT la^rw*t*3SaejW l | ’ »“ <««*’>1 , 7K »7*0*1*10 37 armpwnmDT» »jsr?rj 7H •wnpnm fí|tó»15ÖÍ mp}’»* 1P?T?j’n>P,W,ri«pn) ww twryji ’twec* ’a."í,n.TP.'er»niJí •atmw Twiv'^ípvar . lÄawtwaio IW^^'Wí!»P»T •Tnowr^isw* Acr, noootaii i'Asfttr. j.UjirfmnckH Inr ___- sál 4c ídrt tnfit mm n Wgrixpryt bekotatn. KASS JANOS RAJZAI külföldi könyveket? Ez is csak azt bizonyília, vélték, hogy öreg korára tényleg bogaras lett, nemcsak a szomszédok fogták rá. Én azonban legszívesebben úgy gondolok Lőwy úrra, ahogy először elképzeltem, nyug­díjas polgárként éldegélt itt, ebben a kisvá­rosban, s az értékesebb köteteit üvegajtós könyvszekrényben őrizte egy nem-déli fek­vésű szobában, mert a könyvek gerince igen hamar kifakul a besütő délutáni napfénytől, s Lőwy úr könyveinek gerince egyáltalán nem volt fakó. Mivel is tölthette a hosszú, unalmas hétvégeket a nyugdíjas öregúr? Biztosan új­raolvasta ifjúsága kedvenceit, elmerengett a grundról, meg Nemecsekről, ellátogatott a moziba métázni, vagy csak csellengeni ment gyermekkora színhelyeire, esetleg eszébe ju­tott egy jó előadás a Király Színházban, máskor meg Babits Dante-fordításán mélá­zott hümmögve. Lőwy úr kopottas, piros bőr­fotelben szokott üldögélni, s este ha hűvös lett, mindig bedurrantott a kandallóba. Ug­ráló lángnyelvek világították meg a díszes kötéseket, ott, az üvegajtós könyvszekrény­ben, s ilyenkor kajánkodva nézte, hogy Ma­xim Gorkij és Dosztojevszkij milyen jól meg­férnek Merezskovszkijjal és Tormay Cecillel, ezek pedig Kis Józseffel... Mert Lőwy úr amolyan régivágású, liberális polgárember lehetett: Szabó Dezső regényeit is ízlésesen köttette be, a Nyugat Ady emlékszámát pe­dig ereklyeként őrizte. Mit csinálhatott Lőwy úr úgy esténként, ha Szomory Dezső társasága nem kötötte le, s hirtelen nyugtalan lett? Néha talán sakko­zott, bár mostanában már alig mozdult ki, az öreg pajtások mind elfogytak. Lehet per­sze, hogy korábban is csak kibicelni ment, meg a társaság miatt, bár fiatal korában meg­vett egy sakk játékról szóló elméleti munkát: kockás mintájú vászonkötésben bukkantam rá az egyik könyvhalom legalján. Persze ak­kor, abban a szép, békebeli világban még nem középszerű mesterek írtak ajakbiggyesztve a pancseroknak: a legnagyobbak is szívesen oktatták a nagyközönséget. Az övét Maróczy Géza írta, s így biztosan jól megtanult sak­kozni Lőwy úr. Ez illett is egy egyedül élő öreg úrhoz, aki agglegény, vagy özvegyem­ber, mert valami azt súgja nekem, hogy Lő­wy úr élete végén magára maradt. Nyugdí­jazása előtt talán telt neki házvezetőnőre, de utolsó éveit biztosan egyedül töltötte. Meg­győződésem, hogy macskát tartott, társaság­nak. Az egyik kötetből ugyanis tintaceruzával készített fordítás pottyant ki. A betűk meg­formálása Lőwy úr keze nyomáról árulkod­nak, azonosak a névbejegyzésekkel, s első fogalmazvány, talán az egyetlen változat is, íródott az elsárgult papírlapra, mivel a soro­kat itt-ott átfogalmazta; törlések és betoldá­sok is akadnak a szövegben. Mit fordított le Lőwy úr? Természetesen „A tudós macská­ját” Arany Jánostól. Nem is ügyetlen a for­dítás, sőt határozottan gördülékeny, hiszen aki Arany János kötetét óarany kálikéba köt­teti — ha a dolgoknak van valami belső rendje, oka és célja —, akkor annak a versek­hez is értenie kell, még angolul is. Lőwy úr tehát fordítgatott is. Vagy csak ezt az egy verset akarta volna lefordítani és megmutat­ni valakinek . ..? Sohasem fogom megtudni. De ha teljesen őszinte akarok lenni, amit megtudtam Lőwy úrról, azok alapján is a szívembe zártam. Egy kicsit barátnak is érzem, afféle öreg ba­rátnak, aki sokat és fontoskodva locsog és állandóan kioktat. Ilyenkor felemeli a mu­tatóujját: „Maga, fiatalember, már nem is­meri az igazi irodalmat!” Olykor gyanakod­va kérdezgetné, hogy mit olvastam ettől vagy attól az írótól, s csak akkor sikerülne vala­melyest elaltatni örökös gyanakvását, ha be­váltanám kerek-perec, hogy Csáth Gézát én is többre tartom, mint ezeket a maiakat. Min­den mondatát ezzel kezdené: „Azt maga már nem tudhatja, mert maga túl fiatal ahhoz!", „tudja mit jelent a krakéler?”, ..látott-e még gumirádlis bérkocsit?” (fiákért semmiképpen nem mondana), „tudja hol volt a régi Nem­zeti”, „evett naspolyát, törökmézet, szentjá­noskenyeret?”. „Mit is mondott, hol lakik a barátja? A Münnich Ferenc utcában? Az hol van?” Persze, Lőwy úr sok mindent mondana, amit el se hinnék, sőt magamban azt gon­dolnám, hogy én sokkal jobban tudom, de azért szívesen hallgatnám az öregúr epés ki­­fakadásait, erről is, arról is, dohogását a vi­lág soráról, mert Lőwy úr egy kiveszőiéiben levő polgárember egyik utolsó egyedi elő­fordulása lehetett, ritka mint a páncélos nü­­nüke, vagy a sivatagi álcázó dinka a nagy- Brehm szerint. Sajátos világát elvitte magá­val végérvényesen, csak egy halom könyvet hagyott itt, igaz, ízlésének bélyegével, hogy magamfajta könyvmolyoknak legyen min tű­nődnie ... Mert arról a régenvolt világról, aminek nyomai a könyvek kötésén, a szerzők kiválo­gatásában maradtak meg, úgysem beszélt volna idegeneknek, s különösképpen nem egy jöttment fiatalembernek, aki már azzal sincs tisztában, hogy hány korona borravalót illett a konduktornak adni, ha valaki egyedül akart utazni elsőosztályú kupéban a fiumei gyorson ... 85

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents