Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
CZIGÁNY LÓRÁNT: (Nagy-Britannia) LŐWY ŰR HAGYATÉKA Volt már alkalmam hagyatékot rendezni, volt amikor a megboldogulandó maga kért meg, hogy halála után juttassam legjobb belátásom szerint a megfelelő helyre könyveit, feljegyzéseit és kéziratait; maga hívta fel figyelmem könyvtára féltve őrzött kincseire, körülményes titkolódzással mutatta meg hol rejtegeti naplóját. Máskor az elhunyt barátai kértek meg arra, mint az ilyen ügyekben járatos embert, hogy rendezzek levelezést, gyűjtsem össze az elhunyt által szanaszét hagyott, de másoknak fontos iratokat, egyszóval végezzem el ugyanazt a munkát az elhunyt szellemi hagyatékával, mint amit a hullamosó, a temetkezési vállalat és a pap végez együttesen földi maradványaival, úgy mutassam föl tehát a halott szellémi arculatát, hogy idegenek soha ne tudják meg: a komoly tudós vaskos monográfiák alatt detektívregényeket rejtegetett, a bornemissza közéleti férfiú több nyelven írt memorandumjai közé borkereskedők borsos számlái keveredtek, s hogy-hogy nem, a finnyáskodó esztéta a rágógumi sztaniolpapírját használta könyvjelzőnek; kerültek kezembe levelek régi gyűlölségekről, apróbb emberi gyengék, nagy mulasztások, gyermetegen naiv tervek, szemérmesen titkolt nagyvonalúságok és szánalomra méltó emberi elesettségek írásos dokumentációinak voltam nem egyszer tanúja, s minden jel arra mutat, hogy még leszek is — ha csak utánam nem kell valakinek rendet raknia váratlanul —, mert baráti beszélgetés során többen nyíltan megkértek, vagy csak burkoltan céloztak arra, hogy elvárják, hogy a hagyatékukat... persze, nem arról van szó, hogy ez már... de azért jobb az ilyesmiről előre ... mert az ember sohasem tudhatja ... szóval értem, ugye? Lőwy urat személyesen nem ismertem, hagyatéka rendezésére sem kért meg senki és lehet, hogy Lőwy úr nem is végrendelkezett, csupán a könyvei maradtak meg, s ezekre bukkantam rá egy antikváriumban, ahol magyar könyvekkel nem foglalkoztak és nem is értettek hozzájuk. A tulajdonos — együtt jártunk hajdanában egyetemre — hosszú idő után, váratlanul felhívott, hogy kapott valahonnan vagy negyven, de lehet száz kötet is, magyar nyelvű regényt, nem túl érdekesek, szerinte sem ... de ha megnézném . . . Persze, persze, hogy megnézem, mondtam a telefonba, s közben roskadásig telezsúfolt polcaimra gondoltam süllyedő gyomorral, nem akarok én oda több kiló Jókait, még'díszkiadásban sem, mert már a legújabb kézikönyveket is csak kínnal-bajjal bírom a veszedelmesen ingatag polcokra szorítani. De azért, mint minden vérbeli könyvgyűjtő, az izgalomtól torkomban dobogó szívvel érkeztem meg, hajadonfőtt a szemerkélő esőben, a kis, vidéki angol városka antikváriumába, ahol félfogadás csak előzetes bejelentés alapján történik, s a tulajdonos szakkönyveket árul és ad el méregdrágán, főként amerikai egyetemi könyvtáraknak. A könyvek megleptek. Nagyon is megleptek, mert Lőwy Ferenc könyvei, mint ez*a tulajdonjogot jelölő beírásokból kiderült — szóval Lőwy úr, nem csak a jó, hanem a szép könyveket is szerette. Ahogy a könyvek címeit nézegettem, mohón olvasva a szerzők nevét, fokozatosan feltárult előttem Lőwy úr világa. Hangulata volt ennek a világnak, mert Lőwy úr a modern szerzőket olvasgatta, gondolom nagy figyelemmel. Imádhatta Adyt, minden verseskötetét megszerezte, de szerette Babitsot is, nemcsak a költőt, hanem a prózaírót is. Karinthy és Szép Ernő szintén kedvencei közé tartozhatott, de megvette Molnár Ferenc színdarabjait is, meg Pásztor Árpád könyveit... Vajon forgatják-e mostanában Pásztor Árpád könyveit?... A francia naturalistákat, meg a modern orosz regényeket is szívesen olvasgatta, ha beleunt Móriczba, akinek majdnem minden regénye megvolt neki. Persze Lőwy úr nemcsak a moderneket olvasta, tisztelte ő a klasszikusokat is, különösen Arany Jánost és Csokonait. Ez utóbbi miatt azonnal megkedveltem Lőwy urat, aki ínyenckedni, sőt titokban csemegézni is szeretett. Ezért tartotta keze ügyében a tizennyolcadik század végi költőket. Mert ugyan ki olvassa manapság Virág Benedeket, vagy Bessenyeitől Az embernek próbáját? Verseghy Ferenc válogatott verseit, s a titkos bú által gyötört Dayka Gábort, akit Kazinczy oly nagyra tartott? Ügy vélem, nem az egész könyvtárát láttam Lőwy úrnak, hanem csak egy töredékét, hiszen a névbeírások mellett sorszámokat találtam, ami csak azt jelezhette, hogy Lőwy úr példás rendben tartotta a könyvkereskedésben most a padlóra halmozott könyveit, s amellett igen fiatalon kezdte a gyűjtést: a százon aluli számokat egészen más kéz írta, kiforratlanabb, bizonytalanabb, mint a háromjegyű számokat. Lőwy úr nevét még Ferencznek írta — cézével — tehát az 1900-as évek elején kellett neki megtanulnia a betűvetést. (Nagyapám holtáig Nagyczéténynek írta szülőhelyét.) Egyik iskolai jutalmul kapott könyvből — matematikai eredményét dicséri az igazgató — kiszámítható, hogy az első világháború alatt érettségizett, s a reáltárgyakban bontakozott ki a tehetsége, az irodalmat csak úgy, magánszorgalomból kedvelhette. Józan pályára léphetett — tanúskodik erről néhány század eleji, komolyzöldbe kötött szakmunka —, s biztos vagyok benne, hogy szorgalmasan dolgozott, abban a békebeli, régi jó világban, amíg azután egyszer csak fel nem kerekedett, s világgá nem ment. Mikor is jöhetett el Magyarországról? Es miért? Lehet, hogy már 1919 után? De lehet, hogy csak a húszas évek derekán, mert a legfrissebb könyvei a húszas évekből valók, a Kner nyomda bibliofil kiadványait feltűnően kedvelte, s egy kicsit a modern, avantgarde művészet is érdekelhette. Azután Lőwy úr nem vásárolt többet magyar könyvet. Lehet, hogy csak a régi Olcsó Könyvtár kiadásában szerette olvasgatni Gvadányi Peleskei nótáriusát itt, Angliában, amikor hazament munka után, s már a tejes teát is szívesen megitta. Persze, emellett, Lőwy úr kissé baloldali érzelmeket is melengethetett verskedvelő szívében, mer akkor ugyan miért vette volna meg a régi Népszava kiadásában Révész Béla egy-egy művét? Meg azokat az elfelejtett szociáldemokrata költőket? Akárhogy is volt, Lőwy úr nagyon megbecsülte a könyveit, amiket még otthon akkor vett, mikor talán kezdő fizetéséből csak olcsóbb, cicomátlan kiadványokra futotta neki. Talán így is túlóráznia kellett: klott könyökvédőben görnyedt a rajztábla fölé, közelhúzva a csigán gördülő, zöld ernyőjű lámpát a rajzasztalhoz, pedig, ebben biztos vagyok, inkább Tóth Árpád verseivel bíbelődött volna, kockás dunyha alól kikönyökölve, élvezve a csendet, s hogy nem kell kollégái ostobaságain harsányan felnevetni akkor is, amikor a villamos csörömpölése miatt amúgy sem hallotta a csattanót. Később azután szépen sorra beköttette a könyveket, az olcsóbbját is, ezért mondtam az elején, hogy Lőwy úr, akinek szolid, polgári ízlése volt, nemcsak a jó, hanem a szép könyveket is szerette. Mert ezek a kötések, még az egyszerűbb, szecessziós mintájú papírkötések is, ízlésről árulkodnak, a leghatározottabban, nemcsak a könyvkötőről, aki nem sajnálta az aranyfüstöt az ékezetes, magyar betűtípusoktól. Lőwy úr tehát még otthon köttette be a könyveit. A kötéstervek csak a megrendelőt jellemezhetik: az a játszi ötlet sem származhatott a könyvkötőtől, nyilván Lőwy úr gondolta ki, hogy Szép Ernő Lila ákácát mélytüzű, lila selyembe köttesse egy önfeledten grandiózus pillanatában, vagy amikor fizetésemelést kapott. Egy idő után Lőwy úr már dúskált a szebbnél-szebb, nehéz selyem- és brokátkötésekben, gyönyörűen kimunkált negyed- és félbőrökben, a sokszínű, festett vászonkötésekben. S ki tudja miket vihettek el már könyvei közül, a kötések miatt, olyanok is, akik a furcsa nyelv abrakadabráit nem értik, de a remekművű kötést megbecsülik? Persze, könnyen meglehet, hogy mindez nem így történt, mivel Lőwy úr sohasem jutott el Angliába, hanem meghalt a húszas évek közepén, mint egy nagy gyár fiatal főmérnöke, akitől még sokat vártak, s halála után könyveit unokaöccse örökölte, aki a kötések miatt, meg kegyeletből is, tartogatta a könyveket, s magával hozta mind, amikor a családja kivándorolt. Ez az ifjabb Lőwy nem olvasott egy sort sem belőlük, mert az iskoláit már itt végezte, s amikor elvált a feleségétől, csak annak örült, hogy a könyvektől is megszabadult. A könyveket azután a feleség halála után a rokonok vesztegették el fillérekért, csóválva fejüket, főként a fiatalabbja, hogy ugyan mi az ördögért nem dobta ki a megboldogult Mabei néni ezeket a nagyon 84
