Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-02-02 / 3. szám
ÚJ REGÉNYÉRŐL BESZÉL CSERES TIBOR A Foksányi-szoros nyilai Hónapokon keresztül a Kortárs című irodalmi folyóirat egyik legizgalmasabb olvasmánya Cseres Tibor folytatásokban közölt történelmi regénye, A Foksányi-szoros volt. (Könyvalakban 1985 könyvhetén jelenik meg az írás, a Magvető Kiadó gondozásában.) Alig, vagy szinte egyáltalán nem ismert históriai időszakot dolgozott föl nagy hitelességgel ebben a művében is a szerző, a török —orosz háború esztendeit, s annak magyar vonatkozásait. Ha lecsupaszítva akarnánk előadni a regény történetét, azt kellene mondanunk, két kudarc elbeszélése A Foksányiszoros. Az egyik: a törökök megsegítésére légiót szervező, negyvennyolcas érzelmű hazafiak sikertelensége, a másik: egy székelyföldi megmozdulás hamvába holt meghiúsulása. Az utolsó lapok, mielőtt valamennyi szereplő élettörténet-szálát gondosan elvarrná a szerző, az orosz—török háborúskodásra véglegesen pontot tevő nagyhatalmi kongresszussal, a berlini kongresszussal foglalkoznak. Erről a történelmi mozzanatról két mondat, ha áll ma a történelmi tankönyvekben. Arról, ami e hazában, gondolatként, remény gyanánt vagy fiaskóként ez időben megszületett, még ennyit sem tanulhatni, olvashatni. Pedig, hogy ennek a legszerencsésebb esetben is csak lapszéli jegyzet módjára kezelt történelmi fordulónak hatása van XX. századunkra is, arra a regényben közölt Kossuth-idézet is figyelmeztet: „A plevnai. . . sikert fegyverrel talán még lehetne, de alkudozással teljesen lehetetlenség kivenni.. . s ennek átka a népek érzelmeiben a legszenvedélyesebben Ausztria és Magyarországra fog hárulni.” Nem kevesebbet, mint az I. világháború „ránkeső” részét jósolta meg e szavakkal 1878-ban Collegno al Baracconéban Kossuth Lajos, páratlan politikai éleslátással, eurázsiai széttekintéssel. Az olvasó — aki minél jobban belemélyed Cseres Tibor könyvének olvasásába, annál több láncszemét fedezi föl a történelmi folytonosságnak, marginálisnak vélt események és világtörténelmi jelentőségű, nagy tettek kérlelhetetlenül következetes összetartozásának —, ha csak teheti, mégis fölteszi a kérdést az írónak: — Miért éppen a Foksányi-szorősről ír könyvet az 1980-as években? — Egy más témákkal foglalkozó jeles írónő is megkérdezte tőlem, minek írom én ezt? Miért nyúlok vissza száz esztendővel ezelőtti eseményekhez, amelyekről szinte senki nem tud. Erre a „minek”-re két válaszom van: egyrészt azért, hogy bemutassam, mit tehettünk akkor, amikor magyar külügyminisztere volt a monarchiának, másrészt, hogy mit kell tennünk akkor, amikor a magyarság egy veszélyeztetett, és segítség nélkül élő népcsoportját meg kell valamiképpen védenünk, de tudjuk, hogy nem lehet, mert nem tudjuk megvédeni őket. Ha egy mondatban kell kifejeznem, hogy mi a regény célja, ezt mondom: a határainkon kívül élő magyarság számára a moldvai csángók sorsának bemutatásán keresztül az ő sorsuk modell-jelentőségét hangsúlyozni. — Közbevetöleg mindazoknak, akiknek folytatásokban nem volt módjuk olvasni a regényt, legalább röviden mondjuk el, hogy a történet — szerintem — legszebb pontja, fordulója és csúcsa egy csángó faluban, Klézsén töltött este, ahol a parókián Petrás Ince (valóban élt személy) közösségének védel-FOTÖ: FABRI ZSUZSA mében lebeszéli a felkeléstől a szervezkedő magyar urak, Orbán Balázs, Ugrón Gábor, és egy harmadik költött személy kis társaságát. A kudarcból ily módon siker lesz, élet, fönnmaradás. Mondhatjuk-e hát, e megrendítő irodalmi példa olvastán, hogy a kudarc is lehet bizonyos történelmi pillanatban győzelem, föllendítő erő? — A kudarcokat nem lehet egyformán értékelni. A franciákat sok kudarc érte, mégis nagyhatalom maradtak. Minket sok kudarc ért, és egyre kisebbek lettünk. A kudarcokat tehát mindig az adott helyzethez kell vonatkoztatni. Figyelmébe ajánlom regényemből Andrássy Gyula kudarcát is, amit úgy ábrázolok, hogy néki a külügyminiszternek egyetlen porcikája sem kívánta, hogy a Monarchiához csatolják Bosznia- Hercegovinát. Mégis kénytelen volt jóváhagyni ezt a döntést, mert a világtörténelmi kényszer úgy hozta. Ezzel egy olyan változásra adta jóváhagyását, ami negyven évig használható volt. Ha azt mondjuk, negyven év — sikernek minősíthetjük Andrássy cselekedetét. De ha azt mondjuk, hogy egy tűzfészket kebelezett be ezzel a jóváhagyásával, akkor a berlini kongresszus döntését elfogadni — kudarc volt. — Egyetlen döntés vajon befolyásolhatja-e a történelmet? Mert bizony A Foksányiszorost olvasva úgy tetszik, a berlini döntés hosszú évtizedekre előre szinte mindent meghatározott a számunkra. — Igen is, nem is. Ha egy világpolitikai, politikai döntés előtt állunk, mindig a reális helyzetet kell tekinteni, nem a saját előbbi állásfoglalásunkat. Más szóval: ha a helyzetünk és körülményeink változnak, akkor változnia kell politikai véleményünknek is. Ez a politika diszciplinája. E kettős probléma ábrázolására, s a leselkedő döntésképtelenségre jó példa Tisza István szerepe 1915— 18-ban, vagy Horthy elhatározásbénasága 44-ben. Nem voltak igazában politikusok. Híven őrizték előbbi tévhitünket. Ehhez képest Andrássy rugalmas volt. Tehát politikus. — Felszínességekhez szokott korunkban meghökkentő is, lebilincselő is az a hitelesség, az a tárgyi-történeti mindentudás, amely a könyvnek szinte minden sorában nyilvánvaló. Honnan és miként gyűlt össze ez a ritka értékes, történelmi dokumentumgyűjteménynek is tekinthető anyag? — A moldvai csángókról szóló hetedik fejezetnek az anyaga például, amit az imént említett, Petrás Incének a levelezéséből, amelyet Domokos Pál Péter adott ki 1979- ben, megtanulván a boldogemlékű páter gondolatjárását. És magának Domokosnak személyes szavaiból is kaptam indíttatásokat. De még most, hogy a Magvető Kiadó számára a könyv levonatait javítom, egyéb történeti munkák alapján még mindig találtam pontositani valót szövegem hitelén. Teodórának, a női szereplőnek a nagybátyja, Garasanin ugyanis úgy jelent meg a folytatásokban, mint a „külügyér”. Utánanéztem: Garasanin abban az időben, amelyről a regény szól „belügyér” volt. De — más forrásaim mellett, melyekről, kikről végjegyzetemben számot adtam, Jancsó Benedektől, a magyar—román kapcsolatok egykori legjobb ismerőjétől is származnak adatok. Tőle való ugyanis az a passzus, amely arra utal: ha meg is valósult volna a székelyföldi fölkelés, a Havasalföldről hátbatámadták volna őket, a volt erdélyi tribünök már tudtak a készülő vállalkozásról. Tőle tudható egyébként az is, hogy 1892-ben egy bukaresti lap híradásából már idehaza is mindent tudtak, tudhattak arról, ami A Foksányi-szorosban most elbeszélődik, de hallgatagon elmentek mellette. — Regényes nagy történetírónk, Jókai is. — Jókai is. Nemrégiben, írói társaságban egy kissé kapatos író szeszes hevületében a XX. század Jókaijának nevezett engemet, éppen új regényem okán. Volt egy kolléga, aki ott ezt a minősítést dicsőítésnek tartotta, én azonban inkább duzzogva hallgattam, mert a hasonlítást böcsmérlésnek vettem. Jókai mesélt, és közben elment olyan események mellett, amelyek ott voltak a szeme előtt, amelyeket megélt, és amelyekről írnia kellett volna. — Nem szólva arról, hogy ez az összehasonlítás azért is sánta, mert Cseres Tibor történelmi regényei mindig olyanok, mint a többfenekű kofferok. Mindig más és más tartalmakat lehet találni bennük, attól függően, hol nyitja föl őket az olvasó. — Ma csak olyan regényt érdemes írni, ami többfelé nyilallik, s természetesen az esztétikum burkából tüzelve. — Merre nyilallik A Foksányi-szoros? — Egyik nyílmutatás a történelmi valóság pontos előadása az irodalmi mű keretében. Ez adja a hitelét az egésznek. A másik ujjmutatás minden korábbi és későbbi lel— kesültségre adhat intelmeket. A harmadik: fölhívni a figyelmet a határainkon kívül élő magyarok sorsára. Mindenről lehet írni és gondolkodni, de mindig emlékeztetni kell a határainkon túl maradt magyarokra. LŐCSEI GABRIELLA 21
