Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
BALOGH EDGÁR (Románia) Petőfi engedélyezve Hogyne volna szabad a dogmatikus évek immár nevetségessé vált nézeteit és kilengéseit leleplezni. Sőt, akár akarjuk, akár nem, még ezzel is hozzájárulunk a mai évek apológiájához, különbségeket érzékeltetve. Arról már, hogy konkrétan ki is volt a hibás, ki képviselt vakhitet és torzította el mozgalmunk, tudományos világnézetünk, szocialista demokráciánk gyakorlatát, nem szokás beszélni, jövőbeli történészekre hagyva a személyi megszellőztetéseket. Rendben van, csatlakozom (mi mást is tehetnék), s megnevezések helyett típuskategóriákba bújtatom hőseimet. örvendetesen adva volt az új, marxista szellemű tankönyvek szerkesztése, s mint a Magyar Népi Szövetség közművelődési ügyeinek irányítójára rám hárult az egész romániai magyar iskolakönyv-széria gyors előállítása. Bizottságok alakultak, sürgött-forgott mindenki, s míg az egyszerű fordításoknál csak a szöveg hitelességére kellett ügyelni, a magyar nyelv és irodalom tanításával kapcsolatosan megnőtt a felelősségünk. A Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke számos középiskolai tanár bevonásával tankönyvíró közösséget alkotott, élén Gaál Gábor mellett Nagy Gézával, s Bukarestben a megfelelő fórumon egyszerre benyújtottuk a kéziratokat. Egy habzó szájú, kiabálós akadémikus elé kerültem. Valami baj volt, valaki illetékes szinte cipelt magával, hogy tisztázzuk az ügyet. Petőfiről volt szó. Már hogy miért oly bő az ide vágó anyag. Itt született talán? Mondom: — Nem ... Az akadémikus közbevágott. — Hát akkor? Megállt az eszem. Idő sem volt, az Akadémikus már felemelte a vörös ceruzát, s oktalan módon csak annyit hebegtem: — Nálunk halt meg! A vörös ceruza megállott a levegőben, az Akadémikus odafordult Illetékeshez, s dörgő hangon (rám mutatva) megkérdezte: — Ez az elvtárs igazat mond? Nem védem Illetékest, sok bajunk volt vele, túlbuzgóságait nemcsak én szenvedtem meg, hanem Méliusz József is, akinek ezerszeresen adta vissza egy regényének rá vonatkoztatható mellékmondatát, no meg Gaál Gábor is ráment gáncsaira, mondhatnám az életével. Tárgyilagos akarok lenni. Illetékes ebben az esetben javamra bólintott egyet, sőt bevallotta, hogy Petőfi Segesvár mellett esett el. Győztünk. Petőfi a tankönyvben maradt. Később javult a helyzet. A szóban forgó Akadémikus ugyanis a román nemzeti tudattal is szembekerült, s szükségképpen felszínre jutott az együftélő nemzetiségek önbecsülésének irodalmi igazolása is. Egy ankétra voltam több mással együtt hivatalos, s aki fogadott, feltette nekünk a kérdést: — Hogyan igazítsuk el pedagógusainkat a nemzetiségi irodalomoktatásban? Adjunk ki egy közös hazai irodalomtörténetet minden nyelven? Avagy külön tanítsuk a német, magyar, szerb irodalmat? S ha igen, csakis Románia területén keletkezett irodalmat tanítsunk-e, vagy vegyük be tanrendünkbe a teljes német, magyar, szerb nemzeti irodalmak anyagát? Ez igen. Kérdés feltéve, válasz szabad. Acéltükröm felfénylik az emlékezésben. Ki volt az első? Egy német szakember. Egyszerűen kijelentette, hogy sem az erdélyi szászoknak, sem a bánsági sváboknak nem olyan gazdag és bő a regionális irodalmuk, hogy abból érettségi tantárgyat alakíthatnának. Goethe, Schiller, Lessing, Heine, Thomas Mann nélkül inkább egyáltalán nem vállalnak irodalomoktatást . . . Csatlakozott hozzá két költő. Mihai Beniuc, Arad és Kolozsvái neveltje, eleve tiltakozott az irodalmak százalékos egybemosása. szóval egy közös szerkesztvény ellen, s mind nyelvi, mind erkölcsi és hazafias szempontból a különkülön irodalmi tankönyveket sürgette, nyitva hagyva mint természetes követelményt a kölcsönös megismerkedéseket. Szemlér Ferenc, akkor már Bukarest magyar költője, kifejtette, hogy a magyar iskolák növendékei a román órákon eredeti formában ismerkednek a román irodalommal, a magyar órákon azonban a teljes magyar írásbeliség ismeretére van szükségük, mert Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Mikszáth vagy az élők közül Déry, Illyés nélkül nem képzelhető el mindannak a kibontása, amit ezek a nevek, bár nem a mai Románia területéről valók, számunkra jelentenek. Nem kell folytatnom, a kérdéseket feltevő Hivatalos Ember megköszönte egybehangzó véleményezésünket, s berekesztette az ülést. Azóta több mint három évtized telt el, egymást követték a romániai magyar irodalmi olvasókönyvek, s kitekintésük az egész magyar irodalmi múltra nem vált többé vitássá, még ha a mai irodalom bemutatásánál természetesen a román néppel közös hazában élő magyarság saját termése kerül is előtérbe. 74
