Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

verték a lovakat. Csak nagyritkán hallottam róla: „Ki teremtette a világot?” — kérdeztük karban az elemi iskola padjaiban. „A világot Isten teremtette.” „Hány nap alatt teremtette a világot?” Es erre azt kellett felelni: „Hat nap alatt.” „Mivégre teremtette Isten a vilá­got?” — hangzott a következő kérdés. A választ elfelejtettem. Mi végre? Azóta se tudom. Azt hallottam, fenn ül a Göncöl ■szekerén, és ezen nem csodálko­zom. Társasház épült a Liga utca sarkán, az istállók helyén, s a fő­városból kitiltották a stráfkocsi­­kat. Stern úr pedig — miért ne! — valahol fenn az égben fuvaroz­za a csillagokat. Ha bajok voltak a Földön, még szóba került: „Van még Isten az Égben!” — mondogatták az em­berek a háború alatt, ök tudták. Az égből csak gyújtóbomba po­tyogott akkoriban. „Isten nem ver bottal!” — járta a mondás, ami­kor kitört a béke. Nem vert bot­tal, szentigaz. Ostorral verte a lovakat. Nagy vörös feje, kék köténye néha még eszembe jutott. Az in­tézetben, ahová bezártak, leraj­zoltatták a papok. Akkor jöttem rá, hogy még senki se látta. Tö­viskoronát festettek a fejére, nem tudták: azért vérzett, mert meg­rúgták a lovak. Később megfeledkeztem róla. A nyakamba szedtem én is a vi­lágot, már nem a Németvölgyi úton kerestem a csillagokat. Még akkor se gondoltam rá, amikor apám koporsója állt a temetőfőka­puban. Azt hittem, előttem az élet. Akkor jutott újra eszembe az Is­ten, amikor ez a várva várt élet kátyúba került. Véletlenül, még akkor is: nem az asszony idézte fel, akit hiába szerettem, nem a ház, vagy a kert, ahol megpróbál­tam újrateremteni az öreg Német­völgyi utat. Még csak nem is az a perc, amelyben elszakadt tőlem a fiam. Egyszer mindenkire ráomlik az élet. Az ember alkalmazkodik: megszereti a romokat. De ott, akkor, megszakadt a szive a ku­tyámnak. Akkor jutott az eszem­be az Isten, amikor eltemettem, az elárverezett diófáim alatt. Hívtam volna: hiába. Nem je­lentkezett. Azt hittem, meghalt. Megtanultam a magányt, az ál­modozás üresjáratait, az éber, az irgalmatlan hajnalokat. Múltak az évek, lassan elmúlik az élet. Nem lehet már messze a vég: egy idő óta — egyre gyak­rabban, egyre sürgetőbben — Stern úr ostora végigvág védte­len álmaimon. — Én vagyok az Isten! — üvölti, egészen a köze­lemben, nincs aki elrántsa előle a kocsimat. Néz, toporzékol. Mégiscsak ész­revett. Párafelhőt fúj, mint a mu­raközi lovak, szikrázik a macska­kő súlyos klumpái alatt. Az Ezüst­pontyot újra Fiaskónak hívják, a Búfelejtőt Szürke Csacsinak. A temető árkán időről időre végigcsörtet az Isten, naplamen­­te után, félelmetesen és szánal­masan. Azután újra elfoglalja he­lyét fenn, a Göncöl szekerén, fu­varozza tovább az idők végeze­téig a csillagokat. FERDINÁNDY GYÖRGY (Puerto Rico) AZ ISTEN A kevesek közé tartozom, akik még emlékeznek rá. Kék kötényé­re, klumpás lábaira. A rövid nyelű ostorra, amit a feje felett csattog­tatott. Engem akkor még gyerekkocsi­ban tologattak, a felső-krisztina­városi templom és a temető főka­puja között, föl-le, föl-le, az öreg Németvölgyi úton. Ez a konszoli­dáció idejére esett, a temető­árokban már vígan nyöszörögtek a sárga, egykocsis villamosok. Az úttesten stráfkocsik ügettek, a macskakövek szikráztak a lovak patái alatt. Naplemente után az áramszedőkből is sisteregve hul­lott a szikraeső, akár a csillagos égen, olyan volt egy séta ilyenkor este az öreg Németvölgyi úton. Ott láttam először tohonya tes­tét, vérvörös arcát. Gyér haja ke­rek koponyájára tapadt. A hangja — szörnyű hangja — rekedt volt, átkozódva csörtetett a temető­árokban, a Szürke Csacsiból az Aranyfiaskó söntése felé, ami ké­sőbb az Ezüstponty névre hallga­tott. — En vagyok az Isten! — kia­bálta, a markában rövid nyelű ostor csattogott. Ránk se nézett, amikor eltántorgott előttünk. Pesztonkám, Majsi, mégis hango­san vacogott. Tőle tudtam, hogy az Istennek lakhelye, polgári foglalkozása, ve­zeték- és keresztneve van, Stern fuvarosnak hívják, és a Liga ut­ca — azóta Kálló esperes utca — sarkán, egy istállóban lakott. Fé­lelmetes volt és szánalmas: így maradt meg az emlékezetemben. A kiejtése idegen, a léptei, döngö, félmérföldes léptei gyerekesen bizonytalanok. Gyakran láttam őt, közelebb volt az emberekhez a csillagos ég minden titka akkoriban. Még a kínszenvedésének is tanúja lehet­tem, amikor Stern fuvarost meg­rúgták a lovak. Láttam, amint el­öntötte a vér a fejét, a Liga utca sarkán megálltak a mentők, hát­racsavarták a karját, és én sír­tam, mert sajnáltam az Istent ott a fehér mentőkocsiban. Aztán elvesztettem szem elől. Felcseperedtem, s a Németvölgyi úton más, fiatalabb fuvarosok KASS JANOS RAJZAI Ik ■ X / • 1 fws.. F Sv m LfWv ^ r- mr i f OT a ] ( KI •» 1 & I//B 1 66

Next

/
Thumbnails
Contents