Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
verték a lovakat. Csak nagyritkán hallottam róla: „Ki teremtette a világot?” — kérdeztük karban az elemi iskola padjaiban. „A világot Isten teremtette.” „Hány nap alatt teremtette a világot?” Es erre azt kellett felelni: „Hat nap alatt.” „Mivégre teremtette Isten a világot?” — hangzott a következő kérdés. A választ elfelejtettem. Mi végre? Azóta se tudom. Azt hallottam, fenn ül a Göncöl ■szekerén, és ezen nem csodálkozom. Társasház épült a Liga utca sarkán, az istállók helyén, s a fővárosból kitiltották a stráfkocsikat. Stern úr pedig — miért ne! — valahol fenn az égben fuvarozza a csillagokat. Ha bajok voltak a Földön, még szóba került: „Van még Isten az Égben!” — mondogatták az emberek a háború alatt, ök tudták. Az égből csak gyújtóbomba potyogott akkoriban. „Isten nem ver bottal!” — járta a mondás, amikor kitört a béke. Nem vert bottal, szentigaz. Ostorral verte a lovakat. Nagy vörös feje, kék köténye néha még eszembe jutott. Az intézetben, ahová bezártak, lerajzoltatták a papok. Akkor jöttem rá, hogy még senki se látta. Töviskoronát festettek a fejére, nem tudták: azért vérzett, mert megrúgták a lovak. Később megfeledkeztem róla. A nyakamba szedtem én is a világot, már nem a Németvölgyi úton kerestem a csillagokat. Még akkor se gondoltam rá, amikor apám koporsója állt a temetőfőkapuban. Azt hittem, előttem az élet. Akkor jutott újra eszembe az Isten, amikor ez a várva várt élet kátyúba került. Véletlenül, még akkor is: nem az asszony idézte fel, akit hiába szerettem, nem a ház, vagy a kert, ahol megpróbáltam újrateremteni az öreg Németvölgyi utat. Még csak nem is az a perc, amelyben elszakadt tőlem a fiam. Egyszer mindenkire ráomlik az élet. Az ember alkalmazkodik: megszereti a romokat. De ott, akkor, megszakadt a szive a kutyámnak. Akkor jutott az eszembe az Isten, amikor eltemettem, az elárverezett diófáim alatt. Hívtam volna: hiába. Nem jelentkezett. Azt hittem, meghalt. Megtanultam a magányt, az álmodozás üresjáratait, az éber, az irgalmatlan hajnalokat. Múltak az évek, lassan elmúlik az élet. Nem lehet már messze a vég: egy idő óta — egyre gyakrabban, egyre sürgetőbben — Stern úr ostora végigvág védtelen álmaimon. — Én vagyok az Isten! — üvölti, egészen a közelemben, nincs aki elrántsa előle a kocsimat. Néz, toporzékol. Mégiscsak észrevett. Párafelhőt fúj, mint a muraközi lovak, szikrázik a macskakő súlyos klumpái alatt. Az Ezüstpontyot újra Fiaskónak hívják, a Búfelejtőt Szürke Csacsinak. A temető árkán időről időre végigcsörtet az Isten, naplamente után, félelmetesen és szánalmasan. Azután újra elfoglalja helyét fenn, a Göncöl szekerén, fuvarozza tovább az idők végezetéig a csillagokat. FERDINÁNDY GYÖRGY (Puerto Rico) AZ ISTEN A kevesek közé tartozom, akik még emlékeznek rá. Kék kötényére, klumpás lábaira. A rövid nyelű ostorra, amit a feje felett csattogtatott. Engem akkor még gyerekkocsiban tologattak, a felső-krisztinavárosi templom és a temető főkapuja között, föl-le, föl-le, az öreg Németvölgyi úton. Ez a konszolidáció idejére esett, a temetőárokban már vígan nyöszörögtek a sárga, egykocsis villamosok. Az úttesten stráfkocsik ügettek, a macskakövek szikráztak a lovak patái alatt. Naplemente után az áramszedőkből is sisteregve hullott a szikraeső, akár a csillagos égen, olyan volt egy séta ilyenkor este az öreg Németvölgyi úton. Ott láttam először tohonya testét, vérvörös arcát. Gyér haja kerek koponyájára tapadt. A hangja — szörnyű hangja — rekedt volt, átkozódva csörtetett a temetőárokban, a Szürke Csacsiból az Aranyfiaskó söntése felé, ami később az Ezüstponty névre hallgatott. — En vagyok az Isten! — kiabálta, a markában rövid nyelű ostor csattogott. Ránk se nézett, amikor eltántorgott előttünk. Pesztonkám, Majsi, mégis hangosan vacogott. Tőle tudtam, hogy az Istennek lakhelye, polgári foglalkozása, vezeték- és keresztneve van, Stern fuvarosnak hívják, és a Liga utca — azóta Kálló esperes utca — sarkán, egy istállóban lakott. Félelmetes volt és szánalmas: így maradt meg az emlékezetemben. A kiejtése idegen, a léptei, döngö, félmérföldes léptei gyerekesen bizonytalanok. Gyakran láttam őt, közelebb volt az emberekhez a csillagos ég minden titka akkoriban. Még a kínszenvedésének is tanúja lehettem, amikor Stern fuvarost megrúgták a lovak. Láttam, amint elöntötte a vér a fejét, a Liga utca sarkán megálltak a mentők, hátracsavarták a karját, és én sírtam, mert sajnáltam az Istent ott a fehér mentőkocsiban. Aztán elvesztettem szem elől. Felcseperedtem, s a Németvölgyi úton más, fiatalabb fuvarosok KASS JANOS RAJZAI Ik ■ X / • 1 fws.. F Sv m LfWv ^ r- mr i f OT a ] ( KI •» 1 & I//B 1 66
