Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
BÁLLÁ LÁSZLÓ (Szovjetunió) Februári légszomj FODOR ANDRÁS Elvesztett évszak Miért nincsenek többé ilyen tavaszi éjszakák? Pamut-köd harmatozza a töltés oldalát, dajkálja ringatózva az árkok közti rét lapályain kisarjadt füvek lehelletét; gomolygó fonadéka a völgyekbe lapul, akár valaha rég, mikor a víz volt itt az úr, s a kőkapcsokkal irdalt buzsáki út felett Tatárvár úgy úszik mint nagy lélegző sziget. Távol a berki békák hars kórusa eseng, elcsendült néma gong a hold edénye fent. Állomás vár a hársak friss lombjai alatt: koccanó ütközőkkel mikor jön újra vonat? Raktárak ajtajánál kinyitott vagonok árasztják szana-széjjel a gabonaszagot. S a búzarakományra vigyázó katonák dalaikra tanítják a nemrég özvegyült vasutasné diákfiát, s hiszik, ha végre végleg elhallgatnak a fegyverek, lesz egy világ, amelyben mindenkit szeret. BUDAV GYÖRGY (N AGY-BRITANNIA) FAMETSZETE DANYI MAGDOLNA (Jugoszlávia) Töredék Ügy lássanak. Levegőből is megformálhassanak. És sose kérdjék: te vagy-e az az érett magház, mellyel birkózik a szél, kereng vele a nehéz földek felett, s bár nem remél, de fél, hol ejtse le, ha mégis magja kél, s lesz belőle húsos zöld növény ... A televény majd betakar, ha fázol, mint gombát az avar, s nem reszket a mag a hó alatt. Mert tart a lét, mindegyre még, és fölemel. Nem gondoltam, hogy még így, a hatodik iksz közelében is ... Már februárban nem ízlik az étel, már a levegő is áporodott-avas, ha belélegzem, inkább légszomjat okoz, mint felfrissít, táplál, tettekre hevít. .. Már a reakcióim lassúk, ernyedtek — hej, színtaszító vakond ok-hetek! — de érzem, már közel, már közel a nap .. . És egyszer csak: a fény. A Fény ... Mikor fölébredek reggel, mintha másképp, máshonnan jönne. Alig-alig intenzívebb, mint a tegnap, de konok, céltudatos, s egyenest engemet keres, két karomat a magasba rántja, hogy révülten, áldáskérőn üdvözöljem, mint táltosősöm valahol az Ural rengetegeiben — ó, újíts meg, bűvös márciusi fény! Most növény vagyok, fényhabzsoló, éhes... Egyetlen nagy fotoszintézis a lényem, abszorbeált fényből épülnek újjá sejtjeim, merő klorofil-ujjongás a testem — az élet színe: a zöld. És eljön az a nap is — mint minden évben —, mikor fecskévé változom, most már nem kötnek tápláló gyökereim, vehemens szárny csapásokkal mehetek a fény felé, és arra gondolok, hogy néhány millió év múlva a Napba hullani s elégni benne nem is lenne olyan utolsó vég nememnek------de én még új erőért megyek hozzá: a Naphoz, sugarakkal szőtt ég azúr-boldogsága valami öröklét-előlegként bizsereg a szívemben----------az élet színe: a kék. S már június van, mikor a fergeteges szárnyalásból megjövök. Enyéim nem néznek rám furcsán növény- és fecske-létem előttük is titok, ők úgy tudják: velük kínlódtam itt végig a tavaszvárás keserveit, nem sejtik, hogy tavalyi bőröm már mindenestül levedlettem, s valami visszaifjulni-parancs kerget az ereimben új, forróbb vért — az élet színe: a piros----------Nem gondoltam volna, hogy még így, a hatodik iksz közelében is ... SllkMUEL ALEXANDER KATZ (IZRAEL) RAJZA 67
