Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-02-02 / 3. szám
SAJIOTUKOR Ki volt Szekfű Gyula? — Illyés Gyula feleletei — A mai magyar értelmiség valóság A folyóirat múlt évi novemberi számának Műhely rovatában Major Ottó újságíró Keresztury Dezső irodalomtörténésszel folytatott interjúja olvasható. Major arról faggatta a nyolcvanéves tudóst, milyen összefoglaló képet tud alkotni egykori tanáráról, később barátjáról, Szekfű Gyuláról (188"—1955), a híres Eötvös-kollégium nagy nemzedékének egyik tagjáról. Ki volt hát Szekfű Gyula? „Olvastam könyvét, A száműzött Rákóczit, olvastam az e könyv körül támadt vitákat, olvastam az ő Mit vétettem én? című feleletét ezekre... Aztán figyelemmel kísértem minden lényeges mtmkájának a megjelenését, hatását. Alágyon sokat tanultam tőle a magyar történelem szemléletét illetően. Azok közül a tudósok közül valónak tudtam, akik nem rekedtek meg az egész életükben abban a sajtban, amelybe fiatal korukban beásták magukat... Szekfű Gyulában nekem az tetszett, hogy noha kitűnő, talán a legjelesebb magyar szaktörténészek közé is tartozott, mindig az egész világra kiterjedt a figyelme. Ez az akkori Magyarországon, amikor én kezdtem felnövekedni, elég ritka jelenség volt.” Szó esik a nagy magyar történelmi összegezés, a Hóman—Szekfű-féle Magyar Történet több kötete megírásának körülményeiről (a magyar szellemtörténet remekének nagy részét Szekfű írta), és más, sokat vitatott műveit boncolják a beszégetőpartnerek. Szekfű nagy közéleti szereplésével kapcsolatban Keresztury arról beszélt, hogy „az akkori Magyarországon a közéleti ember fokozottan ki volt téve a becsületbe vágó gyanúsítgatásoknak, pletykáknak. Szekfűröl is elmondták, hogy eladta magát az osztrákoknak, a Habsburgok megfizették azért, hogy gyalázza Rákóczit, az ellenforradalmi rezsim, a keresztény kurzus megfizette azért, hogy számoljon le 19-cel...” hogy a Három nemzedék című publicisztikai művében támadja a zsidóságot (ezt az írását egy későbbi kiadás függelékében „És ami utána következik” címmel korrigálja), és mint a Magyar Szemle főszerkesztője, kiszolgálja Bethlen Istvánt. „De ebben a folyóiratban számtalan súlyos cikk jelent meg, olyan, amelyik teljesen szemben állt a vulgárisán megfogalmazott Bethlen-féle politikával. Például Magyarországon az értelmiségiek kezdetben kézlegyintéssel intézték el a nácizmust. Szekfű azon kevesek közé tartozott, akik tudták, miről van szó..., aki a Magyar Szemlében, de Pethö lapjában és más helyeken is, nem szűnt meg erre maga is figyelmeztetni ...” Major Ottó megemlíti, hogy Szekfű 1938-ban lemondott a Magyar Szemle szerkesztéséről. „Ez az Anschluss éve is volt, és az első zsidótörvényé. Tehát itt valami rendkívül fontos fordulat történt Szekfű életében ... 1941-ben a Népszava karácsonyi számában megírta híres cikkét, és 1942-ben a Magyar Nemzetben folytatásokban a Valahol utat vesztettünket... tehát itt 180 fokos fordulat történt. Keresztury a magyarázatot abban látja, hogy Szekfű fiatal kora óta az a publicista volt, aki mindig hangot adott a magyar értelmiség közvéleményének. „Életművében benne van az egész kor, amit átélt, és ez a magyar történelem olyan korszaka, amelyben nem egyszer fordult elő 180 fokos fordulat, hanem legalább háromszor .. . Ha kora értelmiségének a történetét majd megírják .. ., akkor annak egyik legjelentősebb alakja Szekfű Gyula lesz. Legalább olyan jellemző alak, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akiket a koruk nélkül szintén nem lehet megérteni.” Aki, Major szerint, eljutott a keresztény—germán közösség gondolatától a Szovjetunióval való együttműködés gyakorlatáig. (A felszabadulás utáni első moszkvai követ, illetve nagykövet volt — a szerk.) „... elfogadta a történelem tényeit. Ez az, ami művekben már nem realizálódott.” KORTARS Földes Anna irodalomtörténész Illyés Gyula feleletei című írását, amely tulajdonképpen a Szépirodalmi Kiadónál megjelenő A költő felel című Illyés-interjúkötet rövidített előszavából való, a Kortárs múlt évi, decemberi száma közli. „Művében verjen hírt magának az író" hangoztatta Illyés, aki sokáig hadakozott a műhelye falait feszegető faggatózás ellen. Még a vele készült interjúk kötetéből is kiderül, milyen elszántan védte magát, magányát, személyes és benső ügyeit, titkait. „Fölfogásom régóta, hogy a költőnek voltaképp nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve, nem ahhoz, ami benne esetleges és csak személyes; hanem ahhoz, ami benne emberien törvényszerű; létmélységűen általános. Az írónak nem a maga, hanem olvasói dolgaiban van föltárnivalója. A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag s eszköz. Rendeltetése másodrendű.” A válaszadást azonban természete tiltakozása ellenére sem tagadta meg, bár gyakran mentegetőzött —, nem tartotta magát jó interjúalanynak. Más alkalmakkor bevallotta, hogy előre készült; a televíziós kamerák előtt például írott jegyzeteire támaszkodva beszélt a nemzeti kérdésről. „Illyés lenyűgöző kedvessége, szívélyessége lényéből, személyisége sugárzó varázsából fakadt — olvassuk Földes Anna vallomását. — A beszélgetésekből nemcsak Illyés eszmerendszere — arcképe is kirajzolódik. Szerénysége és öntudata, önmagával és kézirataival szemben tanúsított, kíméletlen igényessége ... Sokan és sokféleképpen, sok mindenről faggatták az elmúlt évtizedekben Illyés Gyulát. Hallatta szavát nemzeti sorskérdésekről, a szociográfia irodalom- és társadalomtörténeti jelentőségéről, beszélt a zenéhez vezető útjáról ás a fenyegető, kikerülhetetlen öregségről is. Vidéki napilapban, országos folyóiratban és millióknak a képernyőn ..." „Külön tanulmány tárgyát kínálja Illyésnek az interjúkban megőrzött beszédstílusa. A várt és váratlan prózai kérdésekre mindenkor költői szóval, sokszor keresetlenségükben lenyűgöző metaforákkal válaszolt. A múltat idézve emlékeit sorakoztatja fel: hol anekdotákat, hol regénytöredékeket vagy drámába kívánkozó színpadi jeleneteket szorít néhány mondat keretébe.” — „Illyés a verseit és a válaszait is — márványba faragta.” „Sokakkal polemizálva kitartóan folytatta a nemzeti lelkiismeret ébresztését. Nem fogja vissza szavát és tollát, hogy a határon túl magyarul beszélők közösségéért, minden életért érzett aggódó felelősségtudatát egyesek — határon innen és túl — nacionalizmusnak bélyegzik. Nem védekezésül, az igazság teljesebb fénybe állítása végett válaszol, nem is egyszer, a vádakra. Kifejtvén, hogy éppen ő az igazi internacionalista, aki kivétel nélkül minden nép számára egyforma jogokat kíván — beleértve a sajátját... Hogy mindenki számára egyértelmű legyen, amit ő maga, akárcsak hajdan, ősz fejjel is alapelvnek tekint: »Nacionalista az, aki jogokat sért, patrióta, aki jogokat véd.« ... Morális imperativusként jelenik meg vallomásaiban az anyanyelvhez való hűség gondolata is. De a határon túl élő magyarok sorsáért aggódva, azokra is kiterjeszti a (nemzeti) közösséget, akik már a nyelvtől is elszakadtak, akik csak a közös eredet, a közös múlt és családi hagyomány kohézióját érzik.” NAPJAINK Dr. Huszár Tibor akadémiai levelező tag, szociológus vitaindító előadása A mai magyar értelmiség címmel a XIII. tokaji írótábor tanácskozásán hangzott el és azt a Miskolcon megjelenő irodalmi és művelődési lap múlt évi decemberi száma teljes terjedelemben közli. Az előadó mondanivalóját két gondolatsor köré csoportosította. Az egyik: a mai magyar értelmiség helye társadalmunk szerkezetében, a másik — ezzel összefüggésben — az értelmiség szerepével és feladataival kapcsolatos. Röviden érintette az 1945 utáni változásokat: megsokszorozódott a tudás jelentősége. A társadalmi szerkezetben végbemenő változások eredményeként jelentősen csökkentek a rétegek közötti társadalmi távolságok, miközben megnőttek a rétegen belüliek. Szólt a képzettség, a jövedelem, az életmód, a hatalomban vállalt szerep közötti összhang hiányáról. Az értelmiségképzés gondjai a többi közt: 1976-tól csökkent az érettségizettek száma, míg a felsőoktatásba felvettek száma folyamatosan nőtt... jóllehet „az utóbbi két évtizedben számos főiskolai tanszék betört az európai élvonalba: hallgatóik kiváló szakemberként dolgoznak itthon és külföldön”. „A közel félmillió diplomás kiképzése egy közepesen fejlett ország lehetőségeit tekintve jelentős társadalmi teljesítmény: A hetvenes évek végén a 10 000 lakosra jutó oklevelet szerzettek száma elérte a 26 főt — ez a nemzetközi összehasonlító adatok ismeretében igen kedvező arány —> de nem minden diplomás rendelkezik a szakfunkciók ellátásához nélkülözhetetlen tudásanyaggal." Szólt a kvalifikált munka kedvezőtlen díjazásáról. („Sok vállalatnál éppen az innovációs folyamatban kulcsszerepet játszó fejlesztők és szervezők jövedelme növekedett az elmúlt két évtizedben a legkevésbé.”) A diplomások anyagi felzárkózásával kapcsolatban említi a különböző szellemi-gazdasági munkaközösségekben való részvétel lehetőségeit. „De bármilyen hasznosak is ezek, nem helyettesíthetik a dinamikusan fejlődő, jól szervezett szocialista vállalkozást, amelynek a mérnök, a közgazda, a munkás egyenjogú tagja, még ha felelősségük — munkakörüktől függően — nem is azonos." Az értelmiség vezető funkciójáról: „Nem minden értelmiségi szerep társul vezetőiszervezői funkciókkal és fordítva: a vezetés nem értelmiségi kiváltság ...” Nagy számban találhatók vezetői posztokon nem felkészült vezetők. Az 1980-as népszámlálás tanúsága szerint — noha az elmúlt években csökkent az arányuk — még mindig 34 százalék a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők aránya ... a fiatal vezetők között növekvő tendenciát mutat az alacsony iskolai végzettség ... „E tény a diploma alulértékelésével kapcsolatos feltételezést látszik igazolni, paradox módon azonban a képzettség és a munkakör össze nem illősége a gyakorlatban az ,oklevelek’ fetisizációjának tendenciáját erősíti, mert olyan pozícióharcot idéz elő, amelyben a .tudás’ nem bizonyítható, a diploma ellenben felmutatható hivatkozási alap... Nem azt kell vizsgálni, rendelkezik-e valaki megfelelő papírokkal, hanem hogy a gyakorlatban tudja-e igazolni felkészültségét.” Huszár Tibor foglalkozott az értelmiség kultúraközvetítő szerepével is, mely a gyakorlatban nem elég hatékony ... „Ahol és amilyen mértékben megteremtődnek az értelmes társas cselekvés, társasági élet feltételei és fórumai, olyan mértékben remélhető, hogy a kultúra közvetítése nem egyszerűen ismeretközlés lesz, hanem az értelmes élet közös kiharcolásának ösztönzője, az öneszmélés folyamata.” H. M. 19
