Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
GRENDEL LAJOS (Csehszlovákia) AZ UNOKATESTVÉR Minden történet önmagából érthető meg elsősorban és nem a körülményekből, amelyek létrehívták. Ennyi magyarázattal tartozom talán, de fikarcnyival sem többel. Mert az alább következő történetből sem a valóság hiányzik, hanem a habarcs, vagyis az idő. ami összetarthatná az elemeit. Barátom, akitől ezt a történetet hallottam, rövid ideig évfolyamtársam volt az egyetemen, s most egy vidéki városka gimnáziumában tanít. Több mint tíz éve nem találkoztunk, először meg sem ismertem, amikor megszólított az utcán. Egyhetes tanfolyamra küldte a munkaadója, s éppen ebédelni indult, amikor meglátott engem az Egyetemi Könyvtárból kijönni. Némi tanakodás után a Lakatos utcai borozóban kötöttünk ki. Barátom eléggé megviseltnek vagy inkább riadtnak látszott, szóvá is tettem. Ekkor mondta el a történetét, s amikor a beleegyezését kértem. hogy megirhassam, azzal a feltétellel járult hozzá, ha elhallgatom a nevét. „Tavaly egy dél-magyarországi városkában nyaraltunk a feleségem rokonainál — fogott bele a történetbe, és lehalkította a hangját. — A városka a Nagy Magyar Alföld közepén fekszik, s néhány középületétől meg a szép templomaitól eltekintve, falusias jellegű, mint a legtöbb városka arrafelé. Feleségem rokonai egyszerű, józan emberek, szeretnek sokat enni, és szórják a pénzt, mert van mit. Nem messze a városkától szelíd, szennyezetlen folyócska kanyarog napnyugati irányban a Tisza felé, és mi minden délután megfürödtünk a vizében, hogy legyűrjük a kiadós ebéd utáni fáradékonyságot és álmosságot. Ahogy medre és partja, úgy neve is van a folyónak, kék csíkját szakértő térképészek keze minden atlaszba berajzolta. Nevének azonban a történet szempontjából elhanyagolható a jelentősége, mert amelyik történetből hiányzik az idő, ott a pontos helyrajz sem fontos. De mivel az adót a láttatásnak minden elbeszélésben meg kell fizetni — s itt kissé gúnyosan nézett rám —, annyit elmondok legalább, hogy a folyó innenső partját, ahol sekélyebb a meder, s szárazabb évszakokban messzire kiteríti kavicsát a víz, tisztásokkal megszakított nyárfaberek sávja kíséri a legközelebbi falu határáig, míg a folyó másik partja csupasz, meredek fala derékszögben szeli a víz színét, s partifecskék vájtak odúkat belé. A másik oldal meredek partja optikai csalódást okoz, mert előterében a folyó kevésbé látszik szélesnek, mint amilyen a valóságban. Az ilyen optikai csalódásnak pedig kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Ezért gondolom, hogy talán nem is olyan véletlen, ami történt velem, s hogy éppen itt történt, és nem máshol. Délután négy óra volt, egyedül napoztam a kis tisztáson, feleségem leúszott a falu határában álló malomhoz, ami legalább egy kilométerre volt. Hanyatt feküdtem a pokrócon. arcomat zsebkendővel védtem a naptól, lábamat pedig, mert lelógott a pokrócról, és a fű csiklandozta a talpamat, térdben kissé felhúztam. Nem aludtam, ez biztos. Erre akár megesküdnék, de fölösleges, mert vannak más bizonyítékok is. Az járt a fejemben, hogy letelt a szabadságom, holnap hazautazunk. s hogy milyen sóhajtásnyi idő a két hét. ha jól érezzük magunkat valahol. S ekkor megszólítottak. — Bandi! A nevemen szóltak hozzám, persze, hogy rögtön levettem a zsebkendőt az arcomról. Ismeretlen fürdőruhás lány állt fölöttem. Az arcára nem emlékszem, annál inkább a két piros szalagra a vörösesszőke hajában, a vörösre lakkozott körmökre a lábán, meg hogy a folyóvíz friss, nyers szaga áradt felém a bőréből. — Nem ismersz meg? Szilvia vagyok. Talán a két piros masli tette, nem tudom, mindenesetre nagyon fiatalnak látszott, jóval fiatalabbnak nálam, holott majdhogynem egyidőseknek kellett volna lennünk, önkéntelenül a kezére pillantottam, van-e az ujján jegygyűrű. Nem volt. — Szilvia vagyok — ismételte. — Az unokatestvéred. Erre már tényleg felálltam, és megfogtam a kezét, hogy meggyőződjek róla, nem képzelődöm-e. Éppen egy fejjel voltam magasabb nála, s amikor elkaptam a kezét, állam véletlenül súrolta a homlokát. — De hát nekem nincs unokatestvérem ... — makogtam. — Illetve van egy . t De az férfi, elmúlt negyvenéves, és Kanadában él. Soha nem láttam, csak fényképen. A lány kivette a kezét a tenyeremből, és hátrább lépett, mintha megbántottam volna. — Ugye, megmondtam, hogy el fogsz felejteni? Emlékezz rá! — Elfelejteni? — Pedig te mondtad, nem én, hogy te csak velem lehetsz boldog, mert én vagyok a legközelebbi nőrokonod, én hasonlítok hozzád a legjobban. Ha lenne nővéred, akkor őt szeretnéd, mert a testvérek közötti szerelem a legtökéletesebb szerelem, de mivel neked csak két fiútestvéred van, engem tudhatsz csak szeretni. Mert hogy a szerelem nem más. mint a legteljesebb önimádat. Te mondtad azt. hogy amikor a hímvessződ belém hatol, akkor az olyan, mintha saját magaddal szeretkeznél, s ezt az érzést más nő nem nyújthatja neked. — Ezt mondtam? A lány, vagyis Szilvia, vagy hát nem is tudom, hogyan nevezzem, mert ha a nevét említem, máris olyan kiábrándítóan nevetséges az egész, szóval a lány ekkor egészen lehalkította a hangját. — Hát tényleg nem emlékszel? Tizenhat év olyan nagy idő? Nem emlékszel Ödön bácsira sem, a nagybátyádra? Én a» ő lánya vagyok. — Ödön bácsi? ... — Na jó — mondta. — Nem történt semmi, ami jóvátehetetlen lenne. Örülök, hogy megnősültél, és hogy boldog vagy. A feleségedet is láttam. Már három napja leskelődöm utánad. de nem mertelek megszólítani a feleséged jelenlétében. Biztosan félreértette volna. Hülye fejemmel hagytam persze elmenni a lányt, mert úgy felkavart, amit hallottam tőle, hogy még percekig kábult voltam. Csak álltam, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, azon a helyen, ahol az előbb megfogtam a kezét, álltam, mint akit éppen most húzott ki a cilinderéből egy bűvész, és azt éreztem, hogy nincs se saját akaratom, se egyetlen saját gondolatom. hanem az egész további sorsom ennek a bűvésznek a kezébe van letéve. Arra 60
