Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

gondoltam, hogy a szélütés pillanata lehet ilyen. Minden valóságos körülöttem, és még­sem az, hanem valami szűrő van köztem és a világ között. Amikor végre összeszedtem magam, cigaret­tát kotortam elő a feleségem kézitáskájából, és rágyújtottam, pedig már három éve leszok­tam a dohányzásról. Kisvártatva odajött hoz­zám egy férfi, és tüzet kért. Elnézésemet kéri, mondta, de éppen elfogyott a gyufája, ama­zok pedig, mutatott a távolabb napozó házas­párra, nem cigarettáznak. Rögtön megkérdeztem tőle: — Mondja csak, látta azt a lányt, aki az előbb idejött hozzám? — Nem láttam senkit. Amott a horgászbo­tom — mutatott egy bokor irányába. — Nem­igen szoktam nézelődni. Aztán a horgász elment, de akkor, szeren­csére, jött már a feleségem, Elza, és amikor megpillantottam őt a fák között, fellélegez­tem, mint a vádlott, akit a bíróság nem talált bűnösnek, pedig ő is, a bíró is tudja, hogy az, csak a bizonyíték kevés hozzá, hogy lecsuk­ják. Vagyis megkönnyebbültem, de azért nem múlt el bennem a feszültség egészen. Mégis nagyon régen volt, amikor úgy tudtam még örülni Elzának, mint most újra. De ebben a már-már boldogságban, amit éreztem, lán­goló érzelmeknek természetesen nyoma sem volt. Elza a feleségem, mindennap látom őt, vele szoktam este az ágyba feküdni, ő a gye­rekeim anyja. Nem sokkal ez után a felkava­ró és érthetetlen találkozásom után az állító­lagos unokatestvéremmel, azokat a banalitá­sokat hozta vissza életem felforgatott rendjé­be, amelyeket megszokásnak nevezünk. Azo­kat a banalitásokat, amelyek máskor olyany­­nyira terhesek, s egy-egy perpatvar végén fel szoktam lázadni ellenük, most azonban úgy éreztem, az ép eszemet mentik meg. Magya­rán: örültem, hogy újra itt van velem, bár igyekeztem nem mutatni az örömömet. Elza ledobta a fürdősapkáját, felmarkolta a ruháit, és elvonult a fák közé. Pár perc múlva felöltözve jött vissza. Furcsán nézett rám. ezt a nézését jól ismertem már, s hiába a feleségem több. mint tíz éve. ma sem tu­REICII KAROLY RAJZAI dóm kitalálni, mi járhat a fejében ilyenkor, gyanakvás, vagy féltékenység, vagy netán ko­misz gondolatok? Ki tudja? Keveset szoktunk beszélni. — Szalonnát sütöttél? — kérdezte. — Kor­mos az állad. Nem értettem, mi baja van. Ö pedig sava­nyúan elmosolyodott. Ezzel mindent betetőzött, most aztán való­ban megijedtem, arra gondoltam, na Bandi fiam, itt nem babra megy a játék, itt nem a te ép eszed a tét, hanem sokkal több annál. Valahogy úgy éreztem, s nem hiszem, hogy tévedek, úgy éreztem, veszély fenyegeti az éle­temet. Csak arra gondolhattam ... Világos, nem? Hogy amikor megfogtam Szilvia kezét, állam a mozdulat lendületében hozzáért a lány homlokához. — Rosszul érzed magad? — kérdezte a fele­ségem. Belemártotta zsebkendőjét a folyóvízbe, és ledörzsölte a kormos foltot az államról. Barátom itt megállt egy pillanatra az elbe­szélésben, fölemelte a kezét, mintha meg akar­ná érinteni azt a helyet, de talán félt, hogy kinevetem, a mozdulatából valami egészen más lett; dühös, tehetetlen legyintés, ami job­ban kifejezte a méltatlankodását, mintha mon­dott volna is bármit. Csakugyan rossz bőrben volt. Átböngésztük az étlapot, és megrendeltük az ebédet. — Na és? — próbáltam meg puhatolózni. — Megmondtad neki? Barátom elengedte magát a székben, nagyon erősen összpontosított. — Sokáig töprengtem, hogy beszéljek-e El­zának róla — folytatta. — Tegyük fel, hogy elmondok neki mindent. Nézd kedvesem, mon­dom neki, épp az előbb járt itt a Szilvia nevű unokatestvérem, aki tulajdonképpen nem léte­zik, ő az Ödön bácsi lánya, azé az Ödön bácsié, aki szintén nem létezik, ez már kettő, és a hímvesszőmről beszélt, ami viszont létezik, és mindenféle zavaros dolgot összehordott arról, hogy én valaha imádtam őt, illetve maga­mat ... Ha ezt én így elmondom Elzának, ak­kor vagy azt hiszi, hogy megháborodtam, vagy azt, hogy megkeféltem egy csajt, mialatt ő csak a habokkal, vagy Neptunnal, vagy ki az ördöggel ölelkezett, s akkora cirkuszt csinál, hogy attól koldulok. De ez még nem minden. Ha nem létezik ez a Szilvia nevű unokatest­vérem, márpedig nem létezik, erre esküszöm, akkor hogyan került oda az a folt az államra, végtére tényleg nem sütöttem szalonnát, nem tartottam égő gyertyát a kezemben, és füstös cigányasszonyokkal sem paráználkodtam. To­vábbá azt a foltot nem az én képzeletem ih­lette ki, hanem ő vette észre, Elza, a felesé­gem. Az a folt tehát tényleg ott volt. De még ez sem minden. Szilviának, ennek az állítóla­gos unokatestvéremnek tiszta volt a homloka, akkor meg miféle tűznek a füstje hagyott nyomot rajtam? De még valamit el kell mon­danom. Amikor ez a lány elment, egy pilla­natig csakugyan úgy rémlett, hogy láttam már őt valahol, sőt úgy rémlett, hogy Ödön bácsi­ra is emlékszem, s még valami férfiarc kör­vonalai is felderengtek egy pillanatra a sze­mem előtt, holott a leghatározottabban tud­tam, hogy ilyen nevű nagybátyám nincsen, továbbá, hogy nem vagyok sem szenilis, sem amnéziás. Még pontosabban: hogy nem va­gyok bolond. Hát ezért láttam jobbnak, ha hallgatok. Másnap elbúcsúztunk a feleségem roko­naitól, és hazautaztunk. Szilvia nem jött ve­lünk, elmebajosok és tenyérjósok nem kör­nyékeztek meg bennünket, a vonat nem ké­sett, s a fináncok sem túrták fel a csomag­jainkat a határon. Elza meghízott az ottani zsíros koszton, s amióta már csak banalitáso­kat tudunk mondani egymásnak, egyre zsör­­tölődőbb és mogorvább. Nem tudunk szót ér­teni. Legföljebb az a tudat vígasztal, hogy a mások házassága se fényesebb, sőt! .. . Most fölényesen, pöffeszkedve azt mondhat­nám, hogy megpróbáltam elfelejteni, ami a fplyónál történt. De ez nem igaz. Túl sok eb­ben a történetben a nyugtalanító, homályos pont. Azonkívül egyáltalán nem voltam meg­győződve róla, hogy állítólagos unokatestvé­rem egy szép napon nem bújik-e be az ajtó­­hasadékon, vagy kéményen újra, hiszen ha eljött egyszer, mért ne jöhetne máskor is. Tu­dom, hogy nevetséges, amiről beszélek, de egyáltalán nem tréfadolog. Ha valóban csak meghibbantam volna, sima ügy lenne az egész. Féltem, ez az igazság. És azt hiszem, akkor sem járok messze az igazságtól, amikor azt állítom, hogy veszélyben forgott az életem. Pedig közben ősz lett, aztán tél, jött a kará­csony, elmúlt az újév, és én majd megőrültem, hogy senkivel sem oszthatom meg a titkomat, és senki sem segíthet rajtam. Végül nem bír­tam tovább. Lesz, ami lesz, gondoltam, és né­hány barátomnak töviről hegyire elmeséltem mindent. Volt, aki a térdét csapkodta, úgy röhögött; volt, aki csak a fejét csóválta, majd közös erővel kisütöttük, hogy a történteket csak egyféleképpen lehet magyarázni. Az egész bolondériát a feleségem tervelte ki és ő rendezte meg talán hogy megtréfáljon, és azóta is nagyokat nevet magában rajtam. Ta­lán valamit így akart a tudomásomra hozni, mondták. Mit?, kérdeztem én. Azt persze már nem tudták ők sem. Na és a folt?, kérdeztem tovább. Azt okoskodtuk ki, hogy a folt talán már előbb odakerült. Rendben van, gondol­tam, előbb, de hogyan? Persze tanácsosabb volt elhinni, hogy így van. 61 i

Next

/
Thumbnails
Contents