Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

gondoltam, hogy a szélütés pillanata lehet ilyen. Minden valóságos körülöttem, és mégsem az, hanem valami szűrő van köztem és a világ között.

Amikor végre összeszedtem magam, cigarettát kotortam elő a feleségem kézitáskájából, és rágyújtottam, pedig már három éve leszoktam a dohányzásról. Kisvártatva odajött hozzám egy férfi, és tüzet kért. Elnézésemet kéri, mondta, de éppen elfogyott a gyufája, amazok pedig, mutatott a távolabb napozó házaspárra, nem cigarettáznak.

Rögtön megkérdeztem tőle:

— Mondja csak, látta azt a lányt, aki az előbb idejött hozzám?

— Nem láttam senkit. Amott a horgászbotom — mutatott egy bokor irányába. — Nemigen szoktam nézelődni.

Aztán a horgász elment, de akkor, szerencsére, jött már a feleségem, Elza, és amikor megpillantottam őt a fák között, fellélegeztem, mint a vádlott, akit a bíróság nem talált bűnösnek, pedig ő is, a bíró is tudja, hogy az, csak a bizonyíték kevés hozzá, hogy lecsukják. Vagyis megkönnyebbültem, de azért nem múlt el bennem a feszültség egészen. Mégis nagyon régen volt, amikor úgy tudtam még örülni Elzának, mint most újra. De ebben a már-már boldogságban, amit éreztem, lángoló érzelmeknek természetesen nyoma sem volt. Elza a feleségem, mindennap látom őt, vele szoktam este az ágyba feküdni, ő a gyerekeim anyja. Nem sokkal ez után a felkavaró és érthetetlen találkozásom után az állítólagos unokatestvéremmel, azokat a banalitásokat hozta vissza életem felforgatott rendjébe, amelyeket megszokásnak nevezünk. Azokat a banalitásokat, amelyek máskor olyanynyira terhesek, s egy-egy perpatvar végén fel szoktam lázadni ellenük, most azonban úgy éreztem, az ép eszemet mentik meg. Magyarán: örültem, hogy újra itt van velem, bár igyekeztem nem mutatni az örömömet.

Elza ledobta a fürdősapkáját, felmarkolta a ruháit, és elvonult a fák közé. Pár perc múlva felöltözve jött vissza. Furcsán nézett rám. ezt a nézését jól ismertem már, s hiába a feleségem több. mint tíz éve. ma sem tuREICII KAROLY RAJZAI

dóm kitalálni, mi járhat a fejében ilyenkor, gyanakvás, vagy féltékenység, vagy netán komisz gondolatok? Ki tudja? Keveset szoktunk beszélni.

— Szalonnát sütöttél? — kérdezte. — Kormos az állad.

Nem értettem, mi baja van. Ö pedig savanyúan elmosolyodott.

Ezzel mindent betetőzött, most aztán valóban megijedtem, arra gondoltam, na Bandi fiam, itt nem babra megy a játék, itt nem a te ép eszed a tét, hanem sokkal több annál. Valahogy úgy éreztem, s nem hiszem, hogy tévedek, úgy éreztem, veszély fenyegeti az életemet. Csak arra gondolhattam ... Világos, nem? Hogy amikor megfogtam Szilvia kezét, állam a mozdulat lendületében hozzáért a lány homlokához.

— Rosszul érzed magad? — kérdezte a feleségem.

Belemártotta zsebkendőjét a folyóvízbe, és ledörzsölte a kormos foltot az államról.

Barátom itt megállt egy pillanatra az elbeszélésben, fölemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni azt a helyet, de talán félt, hogy kinevetem, a mozdulatából valami egészen más lett; dühös, tehetetlen legyintés, ami jobban kifejezte a méltatlankodását, mintha mondott volna is bármit. Csakugyan rossz bőrben volt.

Átböngésztük az étlapot, és megrendeltük az ebédet.

— Na és? — próbáltam meg puhatolózni. — Megmondtad neki?

Barátom elengedte magát a székben, nagyon erősen összpontosított.

— Sokáig töprengtem, hogy beszéljek-e Elzának róla — folytatta. — Tegyük fel, hogy elmondok neki mindent. Nézd kedvesem, mondom neki, épp az előbb járt itt a Szilvia nevű unokatestvérem, aki tulajdonképpen nem létezik, ő az Ödön bácsi lánya, azé az Ödön bácsié, aki szintén nem létezik, ez már kettő, és a hímvesszőmről beszélt, ami viszont létezik, és mindenféle zavaros dolgot összehordott arról, hogy én valaha imádtam őt, illetve magamat ... Ha ezt én így elmondom Elzának, akkor vagy azt hiszi, hogy megháborodtam, vagy azt, hogy megkeféltem egy csajt, mialatt ő csak a habokkal, vagy Neptunnal, vagy ki az ördöggel ölelkezett, s akkora cirkuszt csinál, hogy attól koldulok. De ez még nem minden. Ha nem létezik ez a Szilvia nevű unokatestvérem, márpedig nem létezik, erre esküszöm, akkor hogyan került oda az a folt az államra, végtére tényleg nem sütöttem szalonnát, nem tartottam égő gyertyát a kezemben, és füstös cigányasszonyokkal sem paráználkodtam. Továbbá azt a foltot nem az én képzeletem ihlette ki, hanem ő vette észre, Elza, a feleségem. Az a folt tehát tényleg ott volt. De még ez sem minden. Szilviának, ennek az állítólagos unokatestvéremnek tiszta volt a homloka, akkor meg miféle tűznek a füstje hagyott nyomot rajtam? De még valamit el kell mondanom. Amikor ez a lány elment, egy pillanatig csakugyan úgy rémlett, hogy láttam már őt valahol, sőt úgy rémlett, hogy Ödön bácsira is emlékszem, s még valami férfiarc körvonalai is felderengtek egy pillanatra a szemem előtt, holott a leghatározottabban tudtam, hogy ilyen nevű nagybátyám nincsen, továbbá, hogy nem vagyok sem szenilis, sem amnéziás. Még pontosabban: hogy nem vagyok bolond. Hát ezért láttam jobbnak, ha hallgatok.

Másnap elbúcsúztunk a feleségem rokonaitól, és hazautaztunk. Szilvia nem jött velünk, elmebajosok és tenyérjósok nem környékeztek meg bennünket, a vonat nem késett, s a fináncok sem túrták fel a csomagjainkat a határon. Elza meghízott az ottani zsíros koszton, s amióta már csak banalitásokat tudunk mondani egymásnak, egyre zsörtölődőbb és mogorvább. Nem tudunk szót érteni. Legföljebb az a tudat vígasztal, hogy a mások házassága se fényesebb, sőt! .. .

Most fölényesen, pöffeszkedve azt mondhatnám, hogy megpróbáltam elfelejteni, ami a fplyónál történt. De ez nem igaz. Túl sok ebben a történetben a nyugtalanító, homályos pont. Azonkívül egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy állítólagos unokatestvérem egy szép napon nem bújik-e be az ajtóhasadékon, vagy kéményen újra, hiszen ha eljött egyszer, mért ne jöhetne máskor is. Tudom, hogy nevetséges, amiről beszélek, de egyáltalán nem tréfadolog. Ha valóban csak meghibbantam volna, sima ügy lenne az egész. Féltem, ez az igazság. És azt hiszem, akkor sem járok messze az igazságtól, amikor azt állítom, hogy veszélyben forgott az életem. Pedig közben ősz lett, aztán tél, jött a karácsony, elmúlt az újév, és én majd megőrültem, hogy senkivel sem oszthatom meg a titkomat, és senki sem segíthet rajtam. Végül nem bírtam tovább. Lesz, ami lesz, gondoltam, és néhány barátomnak töviről hegyire elmeséltem mindent. Volt, aki a térdét csapkodta, úgy röhögött; volt, aki csak a fejét csóválta, majd közös erővel kisütöttük, hogy a történteket csak egyféleképpen lehet magyarázni. Az egész bolondériát a feleségem tervelte ki és ő rendezte meg talán hogy megtréfáljon, és azóta is nagyokat nevet magában rajtam. Talán valamit így akart a tudomásomra hozni, mondták. Mit?, kérdeztem én. Azt persze már nem tudták ők sem. Na és a folt?, kérdeztem tovább. Azt okoskodtuk ki, hogy a folt talán már előbb odakerült. Rendben van, gondoltam, előbb, de hogyan? Persze tanácsosabb volt elhinni, hogy így van.

61

i