Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
I tt a kékarcú sikaszói téli este megint. László. Azt kéred leveledben: írnék neked valamit róla. A lámpagyújtással kezdődő mesék idejéről. Amikor a puharöptű baglyokkal együtt a mi minden esti történetünk is fölszállt, hogy barátságos kalandokban keresse elmaradott győzelmeinket. De hiszen magad is jól emlékszel: alig rikkantottunk egyet-kettőt a szikrázó fényben, jött máris az este, akár ez a mai. Észrevétlen bukkant föl a fehéren rohanó mélységből, ahol már csak a képzelet sejti Libán havas útját, a Pisztrángos patak jégmadarait s a ködbe dőlt kicsi házakat. Hogy lement a nap: borzongás veszi kézhez a gazdátlan világot. Ide-oda rebben a tekintet. Mintha semmi sem lenne már a helyén. A hóba. jégbe metszett táj váratlan megmozdult. omló házait a gomolygó völgy két látomás között újból és konokul talpra állítja. Küszködik a fagyban is Kőműves Kelemen. A hegy hátán, hol az ölemben ültél, árnyak indulnak el szomszédolni. Nesztelen és alattomos jövés-menés kezdődik, semmi sem bizonyosan az már, aminek látszik. A róka kidugja hegyes fejét a málnabokorból és oly hosszan nézelődik, míg ki nem adja páráját az óvatosságban; kint felejtett sapka lesz belőle. A nyergeshátú kő ellenben a forrás tájékáról, ahol a vízi malmocskád forgott, elindul bátran, kutyaugatással szemben, és igazi szarvasként kezdi csipegetni a mogyoróvesszőt. A fehér mélységen túl pedig némán vonulnak — merre vajon? — a medvejárású havasok. — Lámpát kellene gyújtani. Jól emlékszel: ez Örökmécsesnek óhajba foglalt parancsa, hogy lehetőleg téblábolás és borzongás nélkül lépjünk át a nappalból az éjszakába. Az emlékezés messzi nádasaiból, ahol egy lőtt lábú madár miatt időzött éppen. Nagyapa is felbukkan tehát a lámpa gondjával, elnézve hosszan a kékarcút odakint az ablak alatt. — No milyen? — kérdi örökmécses. Az ugyanolyan persze, mint tegnap is volt. A háta mögött ugyanúgy settenkedik elébb kilenc fenyőfa, mint amikor együtt néztük volt őket. Káplánszoknyás alakjuk élesen vetül a holdas égre, amely kiböjtölt csodaként ma nem fenyeget újabb viharokkal. Már el sem hinné az ember, ha nem látná: anyátlan csillagot rezegtet a Hargita felett. Ennek örvendezni kellene, én mégis azt kérdem a káplánszoknyásoktól: — Hát a gyermeket hol hagytátok? Jót nevettél volna ezen. Mintha nem tudnám, hogy amilyen közeliek ők itt a jégorgonás ablak előtt, te épp oly messze vagy most, a dunavölgyi télben, nem esik füled ügyébe a reád szabott nagyapadúdolás: Sikaszú harmatát, piros csizmád nyomát hóval lepi be a tél. Hóval lepi be a tél a rámátlan gumicsizmád nyomát. Bujdosó-dalunkban csak a hó maradt igazi. A szattyánbőr-csizma meg a kordován sárgasarkantyús, amiről csokros szegfű hullott: hamisítvány. Képzeletünk ráadása arra, ami nincs. De miközben gyufa után matatok, hogy lámpát gyújtsak, összebékítem magamban a nagy telet a csizmahamisítványunkkal és azt mondom: így is jó volt! Narancsszeletnyi hold alatt bekalandozhattuk a kurucok hadi útjait, csodás Indiát, a mordályos kedvű Afrikát, és felruháztuk magunk az oroszlánok bátorságával. Olyannyira, hogy még tán fejünkbe is szállott a dicsőség, amelynek rossz természete, hogy az ember mindennapi kenyerét, a félelmet elhanyagolja. Csakhogy akkor: piros csizmád hólepte nyomán innen s a medveléptű hegyeken túl. a mesének agyaras veszedelmei között is sokan, vagyis ketten voltunk. Te. meg én. S mi kellett ahhoz, hogy dühödt vadbika. íoportyánféreg mordulására Toldi Miklósokká legyünk? Semmi egyéb: csak láthassuk egymást. Ami Sámsonnak a nagy haja volt. és Anteusznak a föld érintése: az volt minekünk az egymásrapillantás. Ág reccsent a közelítő félelem lába alatt? üsszenéztünk. Szinte csattogott a tekintetünk, ahogyan megpendülnek a játékos őzek agancsai a viaskodásban. Ilyenkor azt kérdeztem: — Félünk-e még? Belekiáltottad a vaddisznócsörtetésteil megszeppent erdőbe: — Ó, nem félünk! Nem félünk! Igaz, hogy közben máris fölpenderültél a tárt karú bükkfára, ahonnan bizonygatásod szerint jobban lehetett látni az agyaras szürkecsuhásokat. Okosan tetted. Ésszel kell az ijedelmet elkerülni. Lám, Sámson bátyád is elaludt a Delila ölében, aki azután kopacra nyírta bizony a legyőzhetetlent. Mindez régen volt. Nem csupán a Sámson veresége: a te félelemriasztó kiáltásod is. Alig-alig hallom már a nagy télben, mit kiáltasz vissza a kiáltásomra: félünk-e még. gyermek? Csend van odakint. Meggyújtom végre a lámpát, és mintha riadalmat keltenék a fénnyel: az ablak alól szétrebbennek a káplánszoknyás fenyők. A helyükre visszafutnak, sőt zúgni kezdenek. Amily észrevétlenül jött a kékarcű. ugyanúgy támadt föl a szél is, amely a viharnak még csak óvatos előhírnöke. Perceken belül meg kell állapítanom, hogy rosszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglanak a rengetegei szél.korbácsoltan közel és távol: a Libán csúcsain és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz, ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az istentelenségben. Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene: — Ki vele! — ad ki parancsot menten Örökmécses, de megrezzen az ablaktáblának minden dörrenésére. SÜTŐ ANDRÁS (Románia) ZÜZMARÁS SIKASZÓI LEVÉLKE 50
