Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák. Idekint látom: a borongós kékarcú színt váltott; alvadt vérfekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkő — és a vízi malmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőműves Kelemen az építő munkát. Nem látszanak a házak. Mi lesz ebből? Csík országot elpusztítani tatárhordaként jön a vihar. A Dandárból jön. fekete fajdkakasok birodalmából. Meg-megvillanó fehér örvényeken pörög a hó a földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó patakát kíséri. Ennyi legyen bár az ellenállás e hordarohamban. Mert egyéb aztán semmi. Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellene bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál-üstökénél fogva szinte földig rántja le. mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell: hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél. Az eresz alá kell húzódnom. Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre döndült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még. hogy sajnálkozva mondogattuk: hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat. Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot. Farkas üvölt a völgykatlanban oly hoszszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való. Jó lenne most összenézni veled. S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántáivá és botladozva tovagurul az éjszakában, viharok hajszoltjaként. Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett? Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választalanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a celládba te, konok kérdőjel, a társaid közé! Csak hajnaltájt csöndesedik el az ítéletidő. Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban. Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pitymallat is kékarcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csizmádnak, ha maradt volna érintetlen nyoma: a hófúvás azt is belepte már. Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett je ges vízi malmocskával. — A ház előtt találtam — mondja sírással küszködve, jól tudván, nogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika. Itt jártál tehát az éjszaka. Beszólhattál volna! Tudhattad volna, hogy nem alszom. Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek: szólj, ha még erre karikázol, inert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam és leszek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban. NEMES NAGY ÁGNES Futóeső Rónay Györgynek Semmi dráma. Csak hőemelkedés. Az ablakon kinézni, háztetők. Ami fenyegető, balkonrácsok közé kalitkázva, lent a mindennapi utcakép beinjekciózott mozdulat-sora. Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok. Fordítsd másra figyelmedet. Például a futóesőre. Figyelj, ahogy tanultad tőle, például a futóesőre, amint ázik. odaát a háztető, fényes-szürke, mosdott féldrágakő, melyből élénk rózsaszínben virít ki néhány új pótcserép — ónixban fel-feltűnő, pirosló pontok. A fénylő pontokra figyelj, ott feljebb az ég-darabokra, a kibukkanó szakadozottra, fényfoltokkal esteledőre, nézz, nézz, ahogy tanultad tőle. Észrevétlen arcmozduluttal, oda se nézve, szemhéjaid vízszintes zárójelében, ahogy tanultad tőle régen, a részleges fényesedöre, a jelre és a jelölőre, a háztetőre, égtetőre nézz fel, ahogy tanultad tőle. GARAI GÁBOR • • Öröm Mi élteti a fecskét fent az égben, halat a vízben, és a pávaszempillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát; a gyereket, ha fut, s merő vidámság? Mindent, mi mozog, mindent az öröm? S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát, a pengő füvet, barnálló borostyánt, mert hát az is terjeng valamiképpen, azt se élteti más, csak az öröm? Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban szeméig étik a semmi-örömöt, s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld bogarakat a hullott lomb között. Magam, csak én — föl nem. adva a harcot — élek örömtelen és küszködöm!? Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal — s hogy tanú lehettem, azt is köszönöm. 51
