Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

állampolgárságuk, cicimódjuk, szemléletük, világnézetük nagyon különböző.

Nem, dehogyis misztifikálom én az anyanyelvet. Ugyanazon az anyanyelven igazságot vagy hazugságot mondani, káromkodni, imádkozni, gyilkosságra uszítani, szerelmet vallani, hazát szeretni, hazát árulni egyaránt hatásosan lehet.

Az anyanyelv nem hordoz emberi, szociális minőséget, nem tapad ideológiákhoz. „Keressük azt, ami összeköt” — ez kezdettől fogva jelmondat az anyanyelvi konferenciákon. Kiderült időközben, hogy ez nem elég; meg kell tanulnunk elviselni a különbségeket, eltűrni, tudomásul venni azt is, ami elválaszt. Közös ügyünket szolgálva a határtalan szellemi hazában, közös nevezőre hozni a másságokat.

Nagy és korszerű kísérlet ez! Kínálja magát a hasonlat: kicsiben az a lecke, ami nagyban a világé.

A béke ma első számú közös ügye az emberiségnek; korparancs szót érteni az egymással küzdő ideológiának, hatalmaknak, rendszereknek. Világtörténelmi lecke ez ma a nemzetközi fórumokon.

De egyvalamiben — sajnos — nem érvényes a hasonlat: a szót értésnek még nincs anyanyelve. Év-tízczredek óta a történelem nem ezt az anyanyelvet tanította az együttélésben az emberiségnek, hanem a fegyveres erőszakét. Korunk nagy erőpróbája — s ennek az emberi fennmaradás a tétje —: új anyanyelvet kell alkotni, és megtanítani az együttélő egész emberiségnek: a szót értés anyanyelvét.

A java irodalom már a múltban is ezen az anyanyelven munkálkodott, ezt szolgálta, alkotta. Vajha varázsköreivel többet tehetne azért, hogy az emberiséget is megtanítsa rá.

Agnes: „A magyar nyelv elszigetelt. A magyar nyelv világirodalmi halál. Magyar nyelven verset írni: gályarabság.”

fűzéseiben épül ki benne a környező világ tükre; semmi ennyire nem közös örökségünk őseinktől, mint az anyanyelv, és mindaz a szín, hangulat, szellemi kútíorrás, kultúra, hagyomány, költészet, amit az anyanyelv hordoz. Valóban úgy használjuk, mint a levegőt, tudomást sem véve róla, ösztönszerűen használjuk, a gondolat minden moccanása a belénk rögződött szavakból áll össze, de mégsem úgy örököltük, mint a természettől kapott levegőt, inkább mint a termőtalajt, művelni kell, gondozni, humuszrétegét gazdagítani nemzedékről nemzedékre.

Idegen nyelvközeg fullaszló szorongalúsában már hogyne kínozna a légszomj. Már hogyne szikesedne az anyanyelvi termőtalaj. Ami itthon, a hazában csak a művelődés forrása, igaz, legbővebb forrása; az olvasási kultúra, a mindennapos kapcsolat az anyanyelven írott szóval, az túl a határokon, legkivált a szórványokban ennél is százszor fontosabb: létkérdése a megmaradásak. Magyarnak maradásnak. Fuldokló hajótöröttnek mentőöv, deszkaszál.

De hiszen még anyanyelv-hazánk is sziget az idegen nyelvi tengerben. Hírhedelten rokontalan. így ír róla Nemes Nagy

S így ír Garai Gábor:

Miféle bestéd ez? Idegen meg nem érti, s alti csalt ezt beszéli mindenütt idegen.

Ámde volt nekem másfajta élményem is — az USA-t, Kanadát járva például —, s éppen arról, ahogyan ez a nyelv, elszigetelt magyar anyanyelvűnk, világrészeket összeköt. S az anyanyelvi konferenciákon, legutóbb Veszprémben, ahol ötödik alkalommal jöttek össze vitára, tanácskozásra a világ sok részéből történelmi viharainkban szétszóródott hazánkfiai. A zárónyilatkozalban olvasom: „A magyar nyelv megtartása, a magyar kultúra ápolása, terjesztése, a magyarságtudat ébren tartása és erősítése közös ügj e minden magyarnak.” Nagyon különböző embereknek,