Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-01-19 / 1-2. szám
Doktor Meleghy Gyula három arca: az egyesületi vezető, a gyáros, a szakácskodó férj „Gyula” — így szólítják szép számú barátai, legyenek magyarok vagy németek, doktor Meleghyt. És csakis így szólíthatják, különben vége a barátságnak. „Dr. Gyula Meleghy” — így címezik hivatalos, üzleti és magánleveleit. És csakis így címezhetik, különben a Bergisch Gladbach-i postahivatal visszairányítja őket a feladónak. Így szól ugyanis a címzett utasítása. Ez a szigorúság, amellyel doktor Meleghy eredeti keresztnevét őrzi, mégis jelez valamit szerintem. Egy mindmáig benne feszülő ellentmondást. A dilemma — leegyszerűsítve talán — a következőképp fogalmazható meg: Lehet-e és ha igen, hogyan, vagy ezer kilométernyire a szülőhazától, megmaradni magyarnak? Ez a dilemma, ahogyan nemrégiben NSZK-beli körutamon meggyőződhettem róla, szinte kivétel nélkül valamennyi honfitársunkban benne él. És dr. Meleghy Gyulában talán még mélyebben, mint másokban. Már származása, neveltetése, háborús és háború utáni élményei, életútja éles kanyarai és veszélyes buktatói is ezt sejtetik. Csak néhány mozaik az életéből: erdélyi családból való, de ő már Budapesten születik; édesapját megölik a nyilasok; őt magát halálra keresi a Gestapo, aztán, közvetlenül a felszabadulás után —, ő legalábbis így értesül róla valahol idegenben —, körözik az új Magyarország hatóságai; nem jön tehát haza, hivatásos katonatisztből átvedlik Innsbruckban (a francia övezetben) a megszálló hadsereg pólóversenyzőjévé, majd köztiszteletben álló gyárossá küzdi föl magát egy Köln melletti kisvárosban . . . Aztán rá kellett jönnöm: tévedtem. A dilemma ugyan megvan, élő, de nem a Gyula és a Julius között feszül az ellentmondás. Elhagyva a képes beszédet: nem a régi és az új hazához kötődő érzések harcolnak egymással Meleghy Gyulában. A két hazát lehet együtt szeretni. Bergisch Gladbach-i házigazdám oly büszkén mutatta meg nékem városát, benne otthonát, gyárát, ahogyan azt csak egy lokálpatrióta teheti. És amikor Budapesten járt, hasonlóan rátarti házigazdaként — kalauzolta feleségét a Váci utcában, a várnegyedben, a Halászbástyán. Jártunk együtt a Bergisch Gladbachtól nem messze fekvő Altenbergben, közösen megcsodáltuk ott a háborús sérüléseiből kigyógyított csodálatosan szép gótikus templomot. — Az egyik ablak itt az „enyém” — mondta csöndesen Meleghy. utalva rá, hogy ő is hozzájárult a restaurációs költségekhez. Aztán, odahaza már. kézbe vétte a Magyar Hírek friss számát, amit vittem neki. Végiglapozta, aztán elolvasott-átfutott egy-egy írást. Többek között azt a hírt is, amely az Üj Nemzeti Színház javára tett felajánlásokat sorolja. Nem mondta, de tudtam: ő kétszer is küldött ezer-ezer márkát. Persze, ezek ismét csak apróságok. Inkább jelzések, mint bizonyítékok arról, hogy lehet valaki jó magyar és hűséges NSZK-állampolgár egyszemélyben. Akkor hát hol az az általam sejtett dilemma? A kérdést talán inkább így kellene fogalmazni — éppen dr. Meleghy Gyula életútjára való tekintettel: Melyik Magyarországhoz, a régihez vagy az újhoz kell hűségesnek lenni, hogy megmaradjunk magyarnak? A gyár igazgatói irodájában egy sereg fotó díszíti a falakat. Az egyik falsíkon, a tárgyalóasztal fölött, annak szinte teljes hosszában, a mai Magyarországot mutatják a képek. Az íróasztallal szemközti üvegtábla alatt azonban régi, kissé már megfakult fotográfiák sorakoznak. Az egyiken alabárdos testőrök vonulnak föl, a másikon vitéz nagybányai Horthy Miklós látható. Házigazdám látja, hogy a régi képeket bámulom, odajön ő is, rábök a testőröket ábrázoló fotóra: — Majdnem a testőrséghez kerültem én is .. . Gondolom, minden egyes fényképhez tartozik-tartoznék valami hasonló indoklás. A kormányzóéhoz az, hogy annak idején fölesküdött rá. De Meleghy Gyula nem a régmúltról, hanem inkább a közelebbi múltról mesél nekem. — Nem volt ám olyan könnyű hazalátogatni, mint gondolod! Először én nem akartam kérni, aztán meg nekem nem akartak adni vízumot Magyarországra... És máris a mában járunk. „Otthon" — ahogyan dr. Meleghy Gyula mondja. A Magyar Népköztársaságban. Magyarországon. Mert a jelenben nincs két Magyarország, és ezt házigazdám éppen olyan jól tudja, mint én. S nem is titkolja, hogy tudja: a testőrség, Horthy, az ifjú huszártiszt egykori világa — mind-mind visszavonhatatlanul a múlté. Nosztalgiát ki-ki érezhet iránta, de viszszahozni már lehetetlen. És ami nincs, ahhoz nem lehet hűnek lenni. Nem, nem itt kell keresnem az ellentmondást. A múlt és a jelen, úgy látom, kibékült már egymással, vagy ha nem is békült, hát győzött a jelen, az eleven-élő valóság. A belső konfliktus forrásának tehát valahol itt, a Jelenben kell lennie! Meleghyék nappalijában, az asztalon jól látható helyen, két könyv hever. Nem azért vannak elöl, hogy olvassák őket. Nem is olvasnivalók tulajdonképpen, hanem szimbólumok. Az egyiket, Dömötör Tekla néprajzkutató munkáját idehaza írták, nyomtatták. A másik kinti, emigrációs kiadvány. — Azért vannak így együtt — magyarázza, pillantásomat elfogva, a házigazda —, hogy mindenki láthassa: én nem politizálok, nem hajlok sem erre, sem arra; nekem csak egy a fontos, hogy magyar legyen! Igen ám, csakhogy a két kötet korántsem egyforma „súlycsoportba” tartozik. Nem kilóra, hanem tartalomra nézve. Az egyik, a hazai kiadású, néprajzi mű, tehát politikailag semleges, amit a másikról legjobb indulattal sem lehétne állítani. S mégis, akadhatnak olyanok, akik éppen a hazulról való kötetet nem tartják Meleghy Gyula asztalára valónak. Akadhatnak? Akadnak! Erre kell következtetnem a levélből, amelynek egy részletét házigazdám fölolvasta. Az idézet summája: Meleghy „elárulta az emigrációt” azzal, hogy kapcsolatot tart a mai Magyarországgal, mi több, a Magyarok Világszövetségével. Egyik legnagyobb „vétke" talán az, hogy a Bergisch Gladbach-i Magyar Egyesület elnökeként részt vett, s ha jól tudom föl is szólalt a magyar .nagykövetséggel közötsen rendezett március 15-i ünnepségen. — Vagy ezren gyűltünk össze Kölnben, ott volt az ünnepség, ebből több mint 150 volt Bergisch Gladbach-i, akiket mind személyesen ismerek! — magyarázza házigazdám, és a vád ellenére, amit pedig baráti kéz vethetett papírra, hallhatóanláthatóan igen büszke a városabeli magyarok tömeges megjelenésére. És — noha szerénynek ismertem meg — valósággal dicsekszik azzal is, hogy a Bergisch Gladbach-i Magyar Egyesület, összefogva a Kölni Német—Magyar Egyetemi és Értelmiségi Körrel, közösen hív meg Magyarországról előadókat. — Legutóbb László Gyula professzor beszélt Kölnben a kettős honfoglalásról — meséli —. Azon is voltunk vagy hatvanan, innen talán huszon-huszonöten mentünk. Kitűnő előadás volt, pedig sokan állva hallgattuk végig, olyan kis teremben tartották . .. Kis ideig hallgat, töpreng, azután megkérdezi: — Hát árulás ez? A kérdésére egyébként nem vár választ. A kérdés szónoki volt. Ennek ellenére elmondtam a véleményemet. Hogy szerintem az emigrációt nem lehet elárulni. Mert az emigrációban benne vannak a nyilasok, meg azok is, akik előlük meneFOTO: GARAMI LASZLt kültek el. Benne van dr. Meleghy Gyula, meg talán az is, aki házigaz dám édesapját megölte. De ezek csak a határesetek. És hányféle ok miatt emigrált, hányféle meggyőződésű ember lehet e két szélsőség között?! És hányféle magyar élhet itt, Bergisch Gladbachban? Becslések szerint vagy 250 család telepedett le itt; öregek és fiatalok, értelmiségiek és munkások, városiak és falusiak. Egyedül Meleghy Gyula gyárában 62 magyar dolgozik, egy részük Jugoszláviából való vendégmunkás. De még e hatvankettő közt is akad diplomás mérnök és hat elemit végzett; politikai emigráns és olyan, aki kalandvágyból vette a vándorbotot a kezébe. És házigazdám, akit az emigráció elárulásával vádol valaki, nemcsak azért tett sokat — a hazai kapcsolatok felvételével és ápolásával —, hogy a kinn élő magyarok folyamatosan hozzájussanak kultúránk kincseihez, hanem azért is, hogy megélhetésre leljenek. Eltérhet ugyanis a véleményünk a magántulajdonról, a tőkéről, a politikáról és sok másról is, abban azonban bizonyára megegyezhetünk, hogy napjainkban, amikor egymást érik az NSZK-ban a munkanélküli tüntetések (én egy hét alatt háromba ütköztem), és amikor elsősorban a bevándoroltak munkahelye és munkalehetősége válik bizonytalanná, akkor nagyon-nagyon sokat ér egy Meleghy-típusú pártfogó. Ezért terjednek róla különböző legendák, amelyek azonban többnyire színigazak. Hogyan szerzett házastársat egy süketnéma munkásnak a gyárban ... Hogyan verbuválta, együtt ősz Dénessel, azóta elhunyt festőművész barátjával, a Magyar Egyesület alapító tagjait. . . Hogyan segítette munkához honfitársait, amikor nála már nem akadt több hely, a Sanders-papírgyárban, a Bastei Kiadónál, a Krüger-féle teacsomagoló üzemben, orvosokat a kórházakban, mérnököket a tervezőirodákban. Az egyik sofőrt, aki idehaza tornatanár volt, odalátogatásom előtt három héttel vette föl. Hernádinak hívják. Tőle hallottam: — Tudja, itt luxus a munka. Ha ez van, a többi már jön magától! — és dicsérte a „doktor urat” (alkalmazottjai, távolabbi ismerősei csak így hívják Meleghy Gyulát), aki első látásra, ismeretlenül segített rajta, miután előző munkahelyéről kipenderí tették. A legékesebb dicséretet azonban feleségétől, a született .némettől. Christina asszonyból hallottam: — Hallja? Még mindig, ennyi év után is, tisztán, akcentus nélkül beszél magyarul! ami 9
