Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-11-09 / 23. szám

A KÖLTŐ KOCKÁZATA avagy Mezei András és a feltalálók Az elmúlt színházi évad egyik kirobbanó közönségsikerét a Thália Színház mutatta be. Címe „A magyar kocka" volt szerzője pedig Mezei András (55 éves) lírai, vagy, mint hajdan mondták, „alanyi" költő. A szatirikus-ironikus színpadi játék, amely inkább a riport és kabaré, dokumentáció és publicisztika sajátos keveréke, mint a szó hagyományos értelmében vett színmű, a Magyarországon Bűvös kocka, a világ minden más táján Rubik-kocka néven ismert játék különös sorsának apropójából a feltalálók nem könnyű sorsáról szól. — Hogyan lett a lírai költőből — akit a húszesztendős Irodalmi Lexikon még úgy jellemez, hogy „Verseinek erénye gyöngéd, érzé­keny embersége és töprengő, ön­vallató társadalmi felelősségérze­te” — találmányok harcos, köz­életi felvállalója, publicistája? — Egy mondatban lehetetlen válaszolni rá. Valamikor voltam esztergályos, lakatos, útépítő, sőt, mérnök is, mégsem ez adta az in­díttatást. Ellenkezőleg, sokkal in­kább az, amikor a reálkultúráról a humán kultúrára váltottam át. Ekkor ismertem föl, hogy nincs külön reál- és humán kultúra, nincs egymástól független al- és felépítmény. A kultúrában megél­hetek mindent, ami gazdasági je­lenség. Sőt, ha azokat az ellent­mondásokat akartam volna fel­tárni, amelyek a kultúra világá­ban léteznek, aligha lett volna rá számomra annyi lehetőség, mint egy idegen területen. Nem tudom elemezni ennek okát, de a jelenség általános és követhető. Látok egy struktúrát, amelyen minden ember, mint egy tárcsán mozog. Nos, ha én a saját szűkebb világomnak az ellentmon­dásait szeretném megírni, erős el­lenállásba ütközöm; nem vala­mely hivatalos ellenállásba, ha­nem a mi kis közösségünkébe. De ugyanilyen helyzetben van, mond­juk egy tudományos munkatárs is, aki a tudományt a saját struk­túrájában, hierarchiájában akarja bírálni; hasonló akadályokba üt­közik. Ügy vélem ez, ha nem is természetes, de emberi jelenség. Mármost, mi írók, költők min­dig egy kicsit a „király bolondjai” voltunk. Helyzetünk némileg pri­vilegizált, többet tudunk a világ­ról kimondani, hiszen kenyerünk az írás. Kezünkben a sajtó, amely hatalom. Ez egyszerre előny és felelősség, amellyel lehet élni és visszaélni is. Ráadásul a közép- és kelet-európai fejlődésben ennek történelmi gyökerei és hagyomá­nyai vannak. Itt kézenfekvő, hogy a költő — mint Petőfi is — egy­ben publicista. Mindebből szinte magától következik, hogy a reál­­kultúrabeli tájékozottságom, a humánkultúrabeli helyzetem együtt indikálta az első megszóla­lásomat. — Mi volt az? — „Ilyen gazdagok vagyunk?” címmel írtam egy cikket a ki nem aknázott találmányokról, mellő­zött feltalálókról az Élet és Iro­dalomban a hetvenes évek máso­dik felében. A cikk váratlanul na­gyot robbant, rendkívül erős visszhangja támadt, jóllehet, volt előzménye. Ide számíthatom Csur­­ka István „Miért rosszak a ma­gyar filmek?” című írását, Sántha Ferenc „húsz-órás” riportját a ma­gyar mezőgazdaságról, Csák Gyula „Mélytengeri áramlás”-át, Sipos Gyula cikkét a főváros zöldségel­látásáról, vagy akár Végh Antal nagy port felvert könyvét: „Miért beteg a magyar futball?” Amit én hoztam, csupán ezek sorába illeszkedett, azzal az egye­diséggel, hogy nem vagyok ott­hontalan a műszaki életben. Ha úgy tetszik, azt találtam ki, hogy a találmányok ügyei, sikereik, vagy balsikereik a maguk történe­tével kimutatják a politikai és gazdasági élet törésfelületeit. A cikket azért írtam, hogy mozgósít­sam a közvélemény jóindulatát, amellyel ösztönözni tudja a gazda­ságot arra, hogy megújulóbb tár­sadalommá legyünk. Az én talál­mányom kezdetben az volt, hogy példáimmal hatni tudok az embe­rekre. De az írónak nem az a fel­adata, hogy meghatározza: mi módon reformálják meg a gazda­ságot. A sajtó, az író feladata, ha úgy tetszik a költő feladata, hogy ehhez a reformhoz megteremtse a támogató, igénylő közvéle­ményt. S ha csak egy kicsit is si­került hozzájárulnom ahhoz, hogy kialakuljon ilyen közvélemény, akkor úgy érzem, hogy tévedé­seimmel együtt (hiszen nem biz­tos, hogy minden találmány jó volt, amelyet támogattam), teljesí­tettem a kötelességemet. Az „Ilyen gazdagok ...” után megfogadtam ugyan, hogy többé nem foglalkozom találmányokkal, de azután jött a Rubik-kocka, az ideális modell. Ez esetben nem mondhatták az ellenfeleim, hogy Meiei András igen, igen, M. A.-nak általában igaza van, de spéciéi az a talál­mány, amelyért éppen harcol, va­lójában nem is jó, nem is hasznos. A Rubik-kockára nem mondhat­ták, hogy rossz találmány, nem világsiker, mert egyértelműen an­nak bizonyult. Nem tudtak meg­cáfolni, amikor megírtam „A ma­gyar kocka, vagy még mindig ilyen gazdagok vagyunk?” cím­mel második könyvemet, amely­ben elmondtam, hogy amíg a gyártók, kereskedők az egész vi­lágon meggazdagodtak a kockán, a magyar gyártó tönkrement rajta, a kereskedelem pedig jó, ha null­szaldós lett vele: íme, még mennyi minden akadályozza az innová­ciót! Keserű, de ideális példa volt. — Igaz az, hogy a nyugati saj­tóban a jelenséget ismerősként üdvözölték, noha ott mások a pia­ci viszonyok, a gazdaság egészen más együtthatóktól függ? — Mi nagyon szeretünk sémák­ban gondolkodni: kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, diktatú­ra, nyugat, kelet, stb. Holott egy­­egy ország valóságát nem csak az adott rendszer határozza meg, ha­nem a történelmi tradíciók is. Nos, a témámnál maradva: mindazok az ellentmondások, amelyek e té­ren itt, a szocializmusban kelet­keztek, amelyet végül is úgy épí­tettek ki, úgy szerveztek meg, mint egy nagyvállalatot, megtalál­hatók egy-egy amerikai mammut­­vállalaton belül is! Távolról sem sajátosan magyar, vagy csak a szo­cialista gazdasággal összefüggő problémák ezek. A világon na­gyon sok, különféle rendszerű or­szágban épp így vannak üzemek, amelyekben a gazdasági, műszaki megújulásnak hasonló kerékkötői léteznek és hatnak — azaz fékez­nek. — Következik e felismerésből valamely többlet is? — Vannak, akik azt mondják, hogy mi a reformunkkal a kapi­talizmus felé közelítünk. Fel kell ismerni, hogy itt másféle folya­matról van szó. Végtére is, a kapi­talizmus beépítette magába a szo­cializmus számos vívmányát, még ha olykor tagadja, vagy némelyik ott eltorzult is. Számos szociális vívmány, kedvezmény a szocialis­ta társadalom puszta létének hatá­sára, mondhatni pressziójára való­sult meg a kapitalista társadal­makban; de mondhatom például a progresszív adózás elvét is. Ugyanakkor az értéktörvény, a jó üzemszervezés, a számítógép nem szocialista, vagy kapitalista sajá­tosság, hanem a korszerű gazdál­kodás elengedhetetlen tényezői. Ha innovatívvá tesszük a gazdasá­gunkat, az nem a kapitalizmus visszaállítás.», hanem a fennmara­dás és továbbfejlődés záloga. — Visszatérve a személyes sze­repvállalásra: a költő végül mégis törököt fogott, ami nem engedi... — Feltalálóktól gazdasági szak­emberekig, hihetetlen forgalom van a lakásomon. Hiába vigaszta­lom magam, hogy ez nem von el a költészettől semmit, hiszen az em­ber éli az életét, s a múzsa amúgy is egy kicsit kokott: majd jön ő még utánam! Ez csak részben igaz. Nagyon sok verset nem ír­tam meg, amit megírhattam volna. Milyen versek lettek volna — ez más kérdés. De ha mindez belőlem egyszer nem meggondolásból, ha­nem indulatból támadt és jött, ak­kor nem mondhatok mást, mint csak azt, hogy — nem bánom. Ma már azért egy kicsit elszaka­­dóban vagyok mindettől. Az em­bernek látnia kell, mi és mennyi az ő kompetenciája. Az én feladatocs­­kám egy „történelmi kategória” volt egy olyan sajátosan fejlődő országban, mint Magyarország. Nem törvényszerű azonban, hogy egy másodrangú költőnek na­gyobb szava legyen, mint egy el­sőrangú tudósnak. Kezd a meg­billent értékrend helyreállani; ma már a közgazdászok, tömege helyettesíti a költőt, még az ál­mokban is. — Tovább? — Mindazokat az élményeket, amelyeket eddig a publicisztika számára fölöztem le, most megkí­sérelem másként is átélni; hogy mélyebb rétegeit is feltárjam és értékesítsem. Nem hiszem, hogy kárbaveszett volna íróilag ez a hat-nyolc év. Az írói élmények nem a racionális tudat szintjén ér­nek be, hanem az érzelmi gondol­kodásban, okos ösztöneinkben, mint egy nagy, fekete, forgó dob­ban. És ha igaz az az igazság, amiben hiszek, akkor mindez a saját költészetem számára is meg fog térülni. Bon ATI PÉTER 13

Next

/
Thumbnails
Contents