Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-11-09 / 23. szám

rektől, akik elözönlötték a pártapparátusokat. Én pedig, mint említettem, soha nem voltam politikus alkat.

Az újjáépítésnek ez a szakasza életem legnehezebb időszakává vált. Nem veszítettem el éppen a munkakedvemet, de megértettem: amit akarok, azt ebben a helyzetben nem valósíthatom meg. A Lukács-vita teljesen összezavart minket, nem tudtuk eldönteni, ki is tartozik az ellenség táborába. Sőt, már azt sem értettük: amiben hittünk és hiszünk, az tegnapról mára bűnné vált.

Akkor önként felajánlottam, megválók a Cserépfalvi Kiadótól, mert visszahallottam, nem helyes, hogy mi adjuk ki Solohovot, Gorkijt, József Attilát: át kellene adnunk e jogokat a pártkiadónak. Ma is őrzöm az írásbeli választ: erről szó sem lehet. S néhány hónap múlva, amikor Révait kinevezték miniszternek, első intézkedéseként a Cserépfalvi Kiadót felszámoltatta. ‘Nem államosította, felszámoltatta, mint kártékony, nyugati propagandát terjesztő kiadót. Egy nap megjelentek az irodámban, s a feleségemet is, engem is egyszerűen felállítottak az íróasztaltól, kiküldtek. Mint egy futballistát a pályáról, aki valami szabálytalanságot vét. Még a holminkat se vihettük magunkkal. Két szekrény értékes irat — köztük József Attila kézzel írt versei — veszett el. Ki tudja, mi lett velük? Talán bezúzatták őket, talán valakinek a magángyűjteményét gyarapitották velük?

Akkor hazajöttem ide, a Budakeszi út 47-be és becsuktam belülről a kertkaput, több mint két évig be sem mentem a városba, senkivel nem érintkeztem. Gyerekkoromban méhész akartam lenni, s még 1948-ban vásároltam néhány méhcsaládot, kikapcsolódásként elbíbelődtem velük. Most itt volt az alkalom, hogy főállásban méhészkedjek. Akkor még itt kevésbé épült be a környék, szép akácosok voltak. Reggeltől estig velük foglalkoztam, néha leültem a szomszéddal, Kovács Pista bácsival, aki kertészkedett, egy pohár borra és elbeszélgettünk.

Négy év múlva összetalálkoztam a városban Kállai Gyulával, aki nem sokkal előtte szabadult. Kérdezősködött, hát veled mi van, mit csinálsz? Mondtam, méhészkedek. Azt nem lehet, mondta és vitt ide, vitt oda, szinte néhány nap alatt a Corvina igazgatója lettem. Ügy éreztem magam, mint negyvenötben, Vas Zoltán idején. Nagyon jó dolgokat csináltunk. 1958-ban aranyérmet kaptunk a brüsszeli világkiállításon, mindenki csak ámult, hogy milyen szép könyvek készülnek nálunk. Ott dolgoztam hat évig. Aztán valakinek kellett a helyem, átkerültem a könyvkiadók tájékoztatási központjába. Ott csak voltam a nyugdíjaztatásomig. Azóta nem készitek könyvet, legfeljebb olvasok róla. Azt, hogy a video megjelenésével válságba került a könyvkiadás. De ezt mondták a mozi, a televízió megjelenésekor is. Nekem az a véleményem: jó és szép könyveket kell kiadni.

Nyolcvanöt éves vagyok, egyidős a századdal, sok élményem — jó és rossz egyaránt — gyűlt össze. Ilyen életkorban már minden leülepszik, kitisztul az emberben. Azt mondom, hinni kell abban, amit csinál az ember. S keresni kell azokat, akik hasonlóan vélekednek. Sajnos a munkatársaimnak, a barátaimnak, és szerzőimnek — akikkel együtt dolgoztam, akiknek a műveit kiadtam — nagy részük már „elment”. Lehet, sokat vitatkoztunk, lehet, hogy tévedtünk is. Ez más lapra tartozik. De valami nagyot akartunk. S ez a fontos.

Feljegyezte: POKORNY ISTVÁN

11