Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-11-09 / 23. szám

H ^^idéken születtem, ott töltöttem a gyer■ K mekkoromat. Nagyapám törpebirtokos

■ M volt, főleg lovakat tenyésztett, nála Mm élve szerettem meg azt az életformát, Mm s a falusi embereket. Ezt azért mondom, mert meghatározza, s meg is magyarázza életem későbbi döntéseit. Aztán Egerben legénykedtem, itt érettségiztem. Pesttel csak tizennégy éves koromban ismerkedtem meg. Az első világháború évei voltak ezek, emlékszem, még soroztak is, de szerencsére végétért a háború, mielőtt kikerülem volna a frontra.

A húszas évek közepén Franciaországba kerültem (hét évre rá jöttem haza), ott végeztem el a közgazdasági egyetemet. Ugyanakkor dolgoztam is, mindenféle fizikai munkát végeztem, például lovakat csutakoltam a lóversenytéri istállóban. Nem kerestem sokat, s ezért jelentkeztem egy nagy nemzetközi hajózási vállalatnál, s az úgynevezett hosszú hajójárataira szerettem volna kerülni: Amerika, Japán ... Három hónap alatt több pénzhez jutottam volna, mint máshol egy év alatt. Éppen aznap, mikor megkaptam az értesítést, az utcán összefutottam Attilával... Szóval ez a találkozásom József Attilával döntő volt az életemben. Bár ő öt évvel fiatalabb nálam, egyszerűen megbabonázott, éreztem: rendkívüli, zseniális fiú. Ö keltette fel bennem az irodalmi érdeklődést és ismertetett meg a Párizsban élő magyar írókkal, költőkkel... Amikor lelkesen újságoltam neki, hogy megkaptam a szerződést, ő lebeszélt róla. Menjek inkább haza, mondta, rengeteg tennivaló vár ránk itthon. Ha nem is rögtön, de a végén elfogadtam az érvelését. Bementem az akkori munkahelyemre, egy párizsi könyvkiadó cégnél dolgoztam, s bejelentettem: hazatérek. Szerettek, és segíteni akartak. Ez mammutvállalat volt, szinte az egész világra szállított francia könyveket. A magyarországi megrendeléseket Bécsen keresztül teljesítették. Felajánlották, legyek a magyarországi képviselet vezetője. így lettem Budapesten egy francia depo-könyvkereskedés tulajdonosa.

Aztán Attila is hazajött Párizsból és ismét kizökkentett életutam kerékvágásából. Nemcsak összeismertetett a hazai fiatal író- és költőgárdával, hanem rábeszélt, legyek a könyvkiadójuk is. Hamarosan megalapítottam a Cserépfalvi Kiadót. Csupa fiatal, velem egykorú író könyvét adtam ki: Szabó Zoltán, Kovács Imre, Radnóti Miklós, Vas István. És persze elsősorban Attila versesköteteit. így aztán úgy lettem közismert, hogy a Cserépfalvi Kiadó a fiataloké, az avantgarde irányzatosoké, a falukutatóké. Mert elsősorban a népies írókat adtam ki, s ebben a már említett gyerekkori élményeim, kötődéseim is szerepet játszottak. Ügy éreztem, ők is ott keresik a bajok forrását, ahol én is érzem, a nép sorsában. S kiadtam az írásaikat, kockáztatva azt, hogy betiltják ezeket, mint ahogy jó néhány esetben ez be is következett.

Szeretem a fiatalok lelkesedését, hitét. Ezért vállalkoztam a Szép Szó kiadására is, amellyel nekem az volt a célom, hogy egyfajta „népfrontos” alapon összehozzam a népies falukutatókat és az urbánusokat. De a lapnak két szerkesztője volt — Ignotus és József Attila —, s Ignotus viszolygott a népiesektől. Szó szót követett, nem is mindig szép, s mikor egy olyan nagy tisztázó összejövetelen kiderült, hogy semmiképpen nem tudunk nézeteink fenntartása mellett együtt dolgozni, elváltak útjaink, a lapot átvette a Pantheon Kiadó. Attilával persze ennek ellenére sem romlott meg a viszonyunk, az ő költői nagyságát én még életében sem vontam egy pillanatra sem kétségbe.

Én adtam ki a könyveit, halála után az első gyűjteményes verskötetét és csak ekkor fedezték fel az emberek, milyen zseniális költőt veszítettünk el. Nálam jelent meg az el-Ezt o levelet adta fel József Attila Cserépfalvi Imrének közvetlenül halála előtt. A levélhez mellékelt verset a néhány hónappal korábban elhunyt Juhász Gyuláról irta a költő.

JtfJ a Í*-f. &

^ LLfvi+jUjJ. At ( S*' fy\

X/iÁ* ♦♦

■yv-«-oui A # trrnaJ Ü* ,

<i tti'f -t+ '/f 'r*

*. Ai/i ll > '’*/'*,

*-UL ly A-i Ajt o» •‘V* ,

só, róla szóló életrajzi könyv is, amelyet József Jolán írt. Ez nem azonos azzal, amit Jolán az ötvenes években jelentetett meg „A város peremén” címmel. Azért haragudtam rá, mert olyanokat írt benne, hogy Attila Rákositól tanult, meg ilyesmi. Meg is mondtam neki a véleményemet. Azt felelte, igazad van, szégyellem, de ilyen a politika. Én nem értettem, ma sem értem, talán mert nem vagyok politikus alkat...

Ebből származott életem bajainak nagyobbik része. Az első nagy veszély akkor környékezett meg, mikor a negyvenes évek elején a katonai kémelhárító kezdett érdeklődni irántam. Kovács Imrét, Bálint Györgyöt és engem hazaárulással vádolva kilenc hónapig tartottak börtönben. Szándékuk szerint a katonai rögtönítélő bíróság folytatta volna le az eljárást, s ez csak kétféle döntést hozhatott: felmentést, vagy halálos ítéletet. Valahogy kiráncigáltak bennünket a nagy bajból. Ahogy mostanában olvasom a visszaemlékezéseket, sokan emeltek szót értünk. Felhívták a figyelmemet — Illyés Gyula memoárjában is megírta — hogy 42-ben, a Kolozsvárott tartott könyvnapon részt vett Szombathelyi vezérkari főnök is. Illyés és Tamási Áron is kérlelte, mentsen meg bennünket. El is érték, hogy Kovács Imrét kiengedjék. Eztán ő is rohangált az érdekünkben. A végén lassan elaludt az ügy, mert áttették a polgári bíróság elé, amely az eljárást bizonyítékok hiányában megszüntette.

Aztán jött a németek bevonulása 1944-ben. Már az első napon lefogtak mindenkit, akit németellenesnek tekintettek. A listájukon én is szerepeltem, mert a kiadóm hangsúlyozottan németellenes beállítottságú volt. Ezért illegalitásba mentem. Megkaptam Rápolthy Lajos szobrászművész barátom összes iratát. Mindent elkövetett értem, a műhelyében dolgoztam, az irataival közlekedtem. Az önéletrajzi regényemben megemlítettem: úgy elmaszkíroztam magam, hogy még a barátaim sem ismertek rám. (Negyvennégy éves voltam, s hatvanhét éves embert játszottam.) A könyv megjelenése után kaptam egy levelet Tolnai Gábortól, akivel annak idején a villamoson találkoztam, azt írta, ő megismert, megszólított, de én azt mondtam, hogy szobrász vagyok, s ő nem akart ellentmondani.

Kassákkal pedig, erre tisztán emlékszem, a Duna-parton találkoztam. Ö, akivel naponta beszélgettem, elküldött, „ne zavarja a pecázásomat”. Ezek után, ha nem is nyugodtan, de járkálhattam a városban . ..

Negyvenöt januárjában a nulláról indultam, a vállalatomat teljesen lebombázták. S én mégis, most úgy emlékszem vissza rá, hogy lelkes, tettvággyal teli ember voltam, életem második nagy építési periódusát éltem meg: Pedig leírni nem lehet azt a helyzetet, azt a nyomort, amiben találtuk magunkat. Viszont senki nem vihetett börtönbe, senki nem állíthatott bíróság elé a nézeteim miatt.

Magával ragadott az újjáépítés lendülete. Vas Zoltán kinevezett a Szikra Kiadó vezetőjének, én lettem a Könyvkiadók és Kereskedők Egyesületének elnöke, újjászerveztem a saját kiadómat. Négy hónap múlva, június 10-én már könyvnapot tartottunk, körülbelül negyven-ötven új könyvet jelentettünk meg addigra. Ma egy-két évig tartana a megjelentetésük. Ezek voltak a szép idők. Hittünk abban, amit csináltunk, hittünk abban, hogy most szabadon dolgozhatunk. S én mindig hittem abban, hogy a világon az egyik legfontosabb dolog a könyv; minden olyan könyv, amely szebbé-jobbá teszi a világot.

Később csökkentenem kellett ezt a munkaintenzitást, nemcsak azért, mert a startnál sokat vállaltam. Megindultak a nagy ideológiai harcok, megjelentek a „pártpolitikai érdekek”. S a közélet, hogy is fogalmazzam, nem volt mentes a neofita, a törtető embe-10