Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-10-12 / 21. szám

I I — Korszerű gépekkel hajózunk, reggel be­indítjuk, és ha nem támad üzemzavar, egész nap hozzá sem kell nyúlni a dízelmotorokhoz. — Akkor már értem, miért ilyen szép bar­na az arcszíne . . . — No, nem itt sültem le. A gépész köteles­sége segíteni a kikötésnél és a rakodásnál is. Tihanyban lakom, van egy kis szőlőm, sza­badidőmet ott töltöm. — Régen hajózik? — Harminc esztendeje már. Szolgáltam a régi kompon is, ott voltam az újak építésénél, és azok korszerűsítésénél is. Ismerem ezeket a hajókat az utolsó csavarig. — De itt a gépház környékén nem sokat láthatott a Balatonból. Talán többet otthon­ról, a háza ablakából? — Nem. Egyébként nincs annál szebb, mint kora tavasztól késő őszig naponta látni a Ba­laton színeit, amely minden időben és órában más és más. A kertemből nem lehet a tóra látni, talán majd jövőre csak, ugyanis házat építünk a gyerekeknek. Az újabb szerencsés partotérés után Tóth Imrét, a pihenőben álló komp kapitányát ká­vézni hívom. — Inkább majd Szántódon igyunk feketét, ott jobbat főznek — hárítja el a meghívást. Igaza lehet, mert munkatársai szaporán bólo­gatnak. — Ügy hallottam, ön pesti ember, „új fiú” itt a komposok között. Túl van már a hajósok közt szokásos avatáson? — Igaz, hogy idén helyeztek ide, de már többször dolgoztam itt kisegítőként. Szeretek ezekkel a gépekkel hajózni, noha többször kell manőverezni, ami megfeszített figyelmte kíván. — Mennyire biztonságosak ezek a hajók? — Szinte tökéletes üzembiztonságúak, viha­rok idején is kiállták a próbát; még mentet­tünk is ezekkel a nagytestű hajókkal. Kor­mányszerkezete minden irányban biztos manő­verezési lehetőséget nyújt. Balesetek többnyi­re az utasok, illetve a gépkocsivezetők hibájá­ból ''fordultak elő. Este 11 óra körül már csendesül a kompki­kötő környéke is. Pár külföldi kocsi és né­hány, az éjszakai bárokban pendliző művész vár a menetrend szerinti utolsó átkelésre. A nyári éjszakán tompán lüktet a tó. A sé­tányon andalgó szerelmesek elszánt horgászo­kat kerülgetnek. A partközeli diszkóból vil­­lódzó fények és érthetetlen mondatfoszlányok úsznak a vizen. A komp már nem is dudál, csak csendben kifeszítik a kivilágított bizton­sági láncot, rögzítik a feljárót, egy búcsúintés a parti személyzetnek és felpörög a hajócsa­var. Az utolsó komp elment. LINTNER SÁNDOR FOTÓ: BERKE LÁSZLÓ — Nocsak! — mondja mosollyal a szája sarkában — hát aki ért hozzá, annak bizo­nyára. Az apám is hajóvezető volt itt a kom­pon, magam is, matrózkodástól kezdve, min­den tisztségben szolgáltam a Balatonon, de még ma is megelégedéssel tölt el, ha rövid manőverezés után révbe érek. — Hány fordulót csinál naponta? — Főszezonban harminc-harmincnégyet, tavasszal és ősszel lényegesen kevesebbet. Időközben már megközelítettük a szántódi partot, a legénység a hajó kikötéséhez és a kirakodás előkészítéséhez készülődik. Arra kérem a hajó parancsnokát, mondja el, ho­gyan kell a megközelítési manővert végre­hajtani? — Akár a gépkocsivezetésnél, itt is arra kell ügyelni, hogy ne menjünk neki a szem­bejövő hajónak és a partnak sem! Ennyi az egész. Gyerekjáték nem? — néz rám nevet­ve, miközben egyetlen apró koccanás nélkül a mólóhoz simult a hajó. Amíg Szántódról ismét Tihanyba érünk, le­megyek a gépészhez, Szabó Kálmánhoz. Amo­lyan olajos kezű, szerszámot szorongató, mun­karuhás mesterre számítottam, helyette nap­barnította, snájdig egyenruhás hajóssal is­merkedem meg.

Next

/
Thumbnails
Contents