Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-10-12 / 21. szám

I

I

— Korszerű gépekkel hajózunk, reggel beindítjuk, és ha nem támad üzemzavar, egész nap hozzá sem kell nyúlni a dízelmotorokhoz.

— Akkor már értem, miért ilyen szép barna az arcszíne . . .

— No, nem itt sültem le. A gépész kötelessége segíteni a kikötésnél és a rakodásnál is. Tihanyban lakom, van egy kis szőlőm, szabadidőmet ott töltöm.

— Régen hajózik?

— Harminc esztendeje már. Szolgáltam a régi kompon is, ott voltam az újak építésénél, és azok korszerűsítésénél is. Ismerem ezeket a hajókat az utolsó csavarig.

— De itt a gépház környékén nem sokat láthatott a Balatonból. Talán többet otthonról, a háza ablakából?

— Nem. Egyébként nincs annál szebb, mint kora tavasztól késő őszig naponta látni a Balaton színeit, amely minden időben és órában más és más. A kertemből nem lehet a tóra látni, talán majd jövőre csak, ugyanis házat építünk a gyerekeknek.

Az újabb szerencsés partotérés után Tóth Imrét, a pihenőben álló komp kapitányát kávézni hívom.

— Inkább majd Szántódon igyunk feketét, ott jobbat főznek — hárítja el a meghívást. Igaza lehet, mert munkatársai szaporán bólogatnak.

— Ügy hallottam, ön pesti ember, „új fiú” itt a komposok között. Túl van már a hajósok közt szokásos avatáson?

— Igaz, hogy idén helyeztek ide, de már többször dolgoztam itt kisegítőként. Szeretek

ezekkel a gépekkel hajózni, noha többször kell manőverezni, ami megfeszített figyelmte kíván.

— Mennyire biztonságosak ezek a hajók?

— Szinte tökéletes üzembiztonságúak, viharok idején is kiállták a próbát; még mentettünk is ezekkel a nagytestű hajókkal. Kormányszerkezete minden irányban biztos manőverezési lehetőséget nyújt. Balesetek többnyire az utasok, illetve a gépkocsivezetők hibájából ''fordultak elő.

Este 11 óra körül már csendesül a kompkikötő környéke is. Pár külföldi kocsi és néhány, az éjszakai bárokban pendliző művész vár a menetrend szerinti utolsó átkelésre.

A nyári éjszakán tompán lüktet a tó. A sétányon andalgó szerelmesek elszánt horgászokat kerülgetnek. A partközeli diszkóból villódzó fények és érthetetlen mondatfoszlányok úsznak a vizen. A komp már nem is dudál, csak csendben kifeszítik a kivilágított biztonsági láncot, rögzítik a feljárót, egy búcsúintés a parti személyzetnek és felpörög a hajócsavar.

Az utolsó komp elment.

LINTNER SÁNDOR FOTÓ: BERKE LÁSZLÓ

— Nocsak! — mondja mosollyal a szája sarkában — hát aki ért hozzá, annak bizonyára. Az apám is hajóvezető volt itt a kompon, magam is, matrózkodástól kezdve, minden tisztségben szolgáltam a Balatonon, de még ma is megelégedéssel tölt el, ha rövid manőverezés után révbe érek.

— Hány fordulót csinál naponta?

— Főszezonban harminc-harmincnégyet, tavasszal és ősszel lényegesen kevesebbet.

Időközben már megközelítettük a szántódi partot, a legénység a hajó kikötéséhez és a kirakodás előkészítéséhez készülődik. Arra kérem a hajó parancsnokát, mondja el, hogyan kell a megközelítési manővert végrehajtani?

— Akár a gépkocsivezetésnél, itt is arra kell ügyelni, hogy ne menjünk neki a szembejövő hajónak és a partnak sem! Ennyi az egész. Gyerekjáték nem? — néz rám nevetve, miközben egyetlen apró koccanás nélkül a mólóhoz simult a hajó.

Amíg Szántódról ismét Tihanyba érünk, lemegyek a gépészhez, Szabó Kálmánhoz. Amolyan olajos kezű, szerszámot szorongató, munkaruhás mesterre számítottam, helyette napbarnította, snájdig egyenruhás hajóssal ismerkedem meg.