Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-10-12 / 21. szám

A Tihany és Szántód közötti révészkedés alighanem a Balatonnal egyidős. Itt a félsziget csücskénél a legszűkebb a tó, mindössze másfél kilométernyire húzódik a két part egymástól. Tiszta időben távcsővel látható, ha valaki a másik mólón integet. ..

A feljegyzések már a török időben említik a balatoni révészkedést, amely a reformkorban lendült fel igazán. A fontosabb átkelőhelyek Fenékpuszta—Balatonberény, Akaii— Őszöd és Tihany—Szántódpuszta között alakultak ki. A kővágóőrsi rév a Jankovich-famíliáé, az akali a piaristáké, a tihanyi pedig a benedekrendi apátságé volt. A Tihanynál 1777-ben vízrebocsátott Szent Kristóf nevű, vitorlával és evezőkkel hajtott komp az utasokon kívül négy kocsit is elbírt. A két part közötti kereskedelem, a híres somogyi állatvásárok egyre nagyobb átkelőhajók beállítását tették szükségessé és gazdaságossá. A mai balatoni kompok elődei még a 60-as évek elején is többnyire lovas kocsikat és szarvasmarhákat fuvaroztak Tihany és Szántód között. A turistaforgalom és a gépkocsiáradat csak a 70-es évek elején jelent meg a partokon. Számuk azóta is évről évre emelkedik és nem ritka, hogy nagyforgalmú hétvégeken a várakozás miatt, egy órát is igénybe vehet az egyébként öt-hét percig tartó átkelés.

Fehér István, a komposok parancsnoka a forgalmi irodában a kimutatásokat böngészve magyarázza:

— Méréseink szerint csúcsforgalomban maximum negyven perc a várakozási idő! Ilyenkor mind a négy komp a vízen van, tehát több mint száz jármű utazik a partok között, természetesen utasaikkal együtt. A gondot az okozza, hogy a hajóról legördülő gépkocsik, autóbuszok szinte azonnal megállnak, hogy felvegyék utasaikat és ezzel feltartják a többieket, akadályozzák a hajó kiürítését, késleltetik a berakodást. Mi idén is tovább növeltük hajóink szállítókapacitását, ugyanakkor azonban a komphoz csatlakozó közutak átbocsátó képessége nem változott. Az elmúlt év augusztusában több mint félmillió utast

gm«

és összesen 152 ezer járművet szállítottunk! Márciusban és novemberben pedig a gépkocsik száma még a háromezret sem éri el és a forgalom lebonyolításához egyetlen átkelőhajó is elegendő. Stilszerű hasonlattal élve tehát munkánkban hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoznak, noha kiszámítható rendszerességgel.

Az éjjel-nappal üzemelő CB-rádión a szolgálati közleményeket halljuk; az egyik éppen egy vízen sodródó bolyára hívja fel a forgalomirányítók figyelmét. A parancsnok indul, hogy intézkedjék, mi pedig felkapaszkodunk a Széchenyi Istvánról elnevezett komphajó parancsnoki hídjára, hogy onnan kövessük az átkelés menetét.

Fejes Károly hajóvezető dudaszavára a hidraulikus szerkezetet működtető matróz felvonja a hidat, amelyen a gépkocsik a hajóba juthatnak. A matrózok meglazítják, majd leakasztják a rögzítő drótkötelet a cölöpökről, és a 30 járművel és utasokkal megrakott komp tajtékos hullámokat kavarva, eltávolodik a parttól.

— Most már beszélgethetünk — mondja Fejes László, miközben a számomra túl egyszerűnek tűnő irányítóberendezést egy-egy mozdulattal oda és vissza állítgatja.

— Gyerekjátéknak látszik ezt a hatalmas hajót irányítani. . .