Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-10-12 / 21. szám
Egy kiimdwté deuelíe „A toll megremeg a kezemben, midőn e sorokat írom. Ennek az oka a nagy lelki felindulás .. E szavakkal kezdődik a levél, amelynek homlokán a dátum: „Buenos Aires, 1914. Jan. Argentína Süd Amerika”. Fiatal ember írta, majdnem gyerek, hiszen mindössze 17 esztendős; s lám, már a világ túloldalára vetődött! Nem ritkaság sem az eset, sem a levél. A századforduló évtizedeiben kivándorló másfélmillió magyar, illetve magyar honos, minden bizonnyal önmaga számánál több levélben számolt be az itthonmaradottaknak; aggódó családtagoknak, reménykedő szomszédoknak arról, hogy szerencsével járt-e? Ma már minden ilyen levél dokumentum: s olykor minél egyszerűbb, magántermészetűbb, annál inkább az. Hiszen a maga gyakori naivitásában, botladozó fogalmazásában képviseli a leghűségesebben annak az együtt arctalan másfélmilliónak a reményeit és aggodalmait, s hívja elő, mint régi, kopott negatívról, a személyiség vonásait. „En 1913. január 6-án reggel 9-kor Beregszászon felültem a vonatra és este 10 órakor megérkeztem B.pestre . . . Pesten voltam július 1-ig, addig csak otthon voltam és egy villamossági könyvből tanultam, meg a múzeumokat jártam. Július 1-én reggel a gyorsvonattal Mama által kísérve Fiúméba mentem . .. egy szállodában aludtunk, másnap Triesztbe mentünk egyenesen az Austro- Americana nevű hajózási társulathoz . . Alighanem a hazaküldött első levelek többsége így, vagy hasonlóan kezdődött. Aki a hajóstársaság nevére fölfigyel, annak föltűnhet az is, hogy olyan „közös" cégről lehet szó, amelyben a Monarchia valamely vállalatának, vagy bankjának pénze is benne van. S hogy a gyanú nem lehet alaptalan, azt megerősítik a mai kutatások, amelyek felderítették, hogy amikor az egyre nagyobb méreteket öltő kivándorlás országos politikai és gazdasági kérdéssé növekedett, az Osztrák—Magyar monarchia kormányai megpróbálták azt előbb kordába szorítani, majd legalább érdekkörükbe vonni. Természetesen nem azzal, hogy a kivándorlást előidéző okokat szüntették volna meg, hanem — csupán rendőri kérdést látva benne — igyekeztek megakadályozni, illetve ellenőrzött csatornákba terelni. Bűnbakul pedig a hajóstársaságok ügynökeit tették meg, akik gonoszul és haszonlesőén csábítják a tengeren túlra az egyszerű embereket. Minderről persze a 17 esztendős ifjú mit sem sejt. Vagy talán valamit mégis? Hiszen bár útja azonos, indíttatása eltér a megszokottól. A hajójegyet édesapja, Bacskay Miklós küldi neki Argentínából, ki távolról sem egyszerű kivándorlóként került Dél-Amerikába! Rendőrtiszt volt, akit 1912-ben a belügyminisztérium hivatalos megbízatással (de hogy menynyire nyíltan, az nem maradt fönn) küldött oda, hogy a kivándorlottak életkörülményeit vizsgálja, és szerződéseik betartását ellenőrizze. összefügghetett ez azzal, hogy 1903-ban a belügyminisztériumban Kivándorlási Tanácsot hoztak létre. A mi esetünknek azonban további két figyelemreméltó tanulsága van. Az egyik: a hatóságok jellemzően rendőrre bízták az inkább akár diplomáciai, akár közgazdasági jellegű feladatot (vagy leginkább szociológusnak valót — de e hivatás akkoriban még ismeretlen volt). A másik: mint alább majd látni — olvasni — fogjuk, némileg kecskére bízták a káposztát, vagy egyszerűbben: az „érdekvédelemmel” megbízott a helyszínen rájött, hogy a Föld másik oldaláról nézve, az érdekek is mások ... Elég az hozzá, az ifjú Bacskay Istvánnak nem azért küldött édesapja hajójegyet, hogy netán vizsgálódásaiban segítse, hanem, hogy ő is szerencsét próbáljon, ugyanúgy, mint az „ellenőrizendő” százezrek! Reménye egyébként jogos lehetett, már ami a fiát illeti, mert nem túl szerény, de kedves és őszinte beszámolója szerint, talpraesett fiatalember volt. Olvassuk csak: „Másnap reggel 3-án Mama bevásárolt nekem sok mindent az útra, beszélt a kapitánynyal, hogy vigyázzanak rám, jó kosztom legyen, jó kabint kapjak. A kapitánynál hagyott 20 koronát, hogy ha kell nekem pénz, csak szóljak. En persze még aznap kivettem a kapitánytól.” Az útibeszámolók többsége egyszerre tükrözi a megdöbbenést és félelmet, amelyet a természet hatalmas erőivel való első találkozás kelt, s a derűt, amellyel a kivándorló igyekszik felülkerekedni rajtuk. „Végre a hajó, az Oceania, három óriási bőgéssel kiindult a nyílt tengerre. Mivel a hajón hat szamarat szállítottak Buenosba, amikor a hajó dudált, ezek azt hitték, hogy egy másik szamár bőg, s olyan bőgést csaptak, hogy be kellett dugni a füleimet — írta az ifjú Bacskay. — Az utazás három hétig tartott, sok viharral. A hajó úgy táncolt a vízen, hogy azt gondoltuk, minden pillanatban elsüllyedhet. Tengeri beteg volt az egész utazó közönség, meg néhány matróz is. Csak én nem. Ott ültem, vagy álltam a hajó orrán, ahová a Monarchia zászlóját húzták. Ez nagyon veszélyes hely, mert alattam már csak a tenger vize hullámzott, húsz méterrel lejjebb . . .” Az Egyenlítőt metszve, megrendezték az ilyenkor szokásos mulatságot is. A többi között egy csúszósra zsírozott kötél végére cigarettát, csokoládét kötöttek, amely azé lehetett, aki fel tudott mászni érte. Persze, az első vállalkozó dolga volt a legnehezebb. „Mikor felhúzták a kötelet, kérdi a kapitány, ki akar első lenni; csak én jelentkeztem egyedül. Szerencsére egy ember véletlenül kiöntött egy kis kakaót, nekem se kellett több, jól bekentem a kezem vele és rögtön mentem föl a kötélen. A közönség tapsolt” — dicsekszik ifjú hősünk, aki elbeszélése szerint a többi versenyt is megnyerte. Mindez játék. Argentínában már kemény munka várt rá. Egy villamossági vállalatnál kapott munkát 35 cent órabérért. Mígnem különös dolog történt: „Egy vasárnap délután kimentem csolnakázni a nyílt tengerre (ami nagyon veszélyes), egy 13 éves magyar fiúval. En elkezdtem énekelni a sorrentói emléket. Éppen arra jött egy motoros csónak. Benne ült egy elegáns úr, egy hölgy, egy kisfiú és egy kislány. Amint a közelembe érnek, az úr örömmel kiált oda: „öcsém, maga magyar?” Azután megismerkedtünk, elbeszéltem neki mindent, ö meg azt mondta nekem: „Kedves barátom, maga holnaptól fogva 45 cent kezdő fizetéssel ott fog dolgozni, ahol én igazgató vagyok; ez egy nagy motorgyár.” Így kerültem be hozzá segédnek, a múlt hónapban pedig már felügyelő lettem óránkint 50 centtel, ami naponként 5 peso.” A történet, amennyire valószínűtlen, anynyira valószínű is: a véletlen gyakori segítő, s magyarok egymásra bukkanása a világ minden tájékán gyakori eset és anekdota-téma. A levélíró azonban terveiről is beszámol: „Legföljebb egy évig leszek itt, hogy egy pár száz forintot összegyűjtsek. Ahogy kiszámítottam, 1500 peso tiszta félretett pénzem lesz 10 hónap alatt. Az eddig spórolt pénzt nem számítom, mert az kell lóra, tehénre, fegyverre ... Már van 150 hektár elsőrangú földem Brazíliában 15 évi részlet lefizetésére. Van rajta egy ház négy szobával. . . Kávét fogok termelni és kakaót. Kiszámítottam, hogy legalább 30 000 peso tiszta pénznek kell maradni minden évben. Erre most gondolod, ,bohó fiú, hogy tervez’, pedig ez már bevégzett tény... Nagyon átváltoztam és nőttem: 167 cm a magasságom, termetem izmos, vaskos, de arányos. Jól tudok lőni, lovagolni és laszszót dobni. Fő, egészséges vagyok, mint a makk, és piros, mint a pipacs, amit neked is kívánok a jó Istentől.. A magabiztosság tiszteletreméltó, ha utóbb — hézagos információk szerint — a sors nem is mindenben váltotta be a levélíró reményeit. A levél megőrzőjétől, s rendelkezésünkre bocsátójától, dr. Mádai Lajostól, kinek Bacskay Miklós nagyapja. István pedig nagybátyja volt, annyit tudtunk meg, hogy az időközben kitört első világháború miatt az apa csupán a húszas években tudott hazatérni, s 57 esztendős korában halt meg. Bacskay István magas kort ért meg, 1973- ban halt meg, 78 esztendős korában. Hosszú esztendőkig semmi hírt nem kaptak tőle hazai rokonai, feltevésük szerint elsősorban azért, mert anyagi viszonyai rosszabbodtak, s amiként sikereire büszke volt, úgy amazokat resteilte honmaradottai előtt. Kétszer is nősült, első felesége a negyedik gyermek születésekor halt meg. . . De mindez már valóban magánügy; közügy az csupán, ami egyedisége mellett is közös: a kiröppenés merészsége, a remény és az önbizalom, a szerencse és balszerencse váltakozásai — mindaz a mikrotörténelem, amiből végül a századforduló nagy kirajzásainak egésze összeáll. Csupán egy levél. Hány lehet még belőlük? BOGAIT PÉTER 14
