Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-10-12 / 21. szám
OLCSÓ ORSZÁG ? Utazás árak; bérek; életviszonyok körül Nemrég egy ENSZ-füzetecske került a kezembe. Nem dokumentum, nem is jelentés — amolyan praktikus tanácsadó, kalauzféle, a világszervezet tisztviselői számára. Azt vizsgálta, mely tagországok a legolcsóbbak a diplomatáknak. Magyarország a listavezetők között volt. Olcsók volnánk? Nem valószínű, hogy a szokásos hétvégi bevásárlás után erre bármely, fizetésből élő magyar állampolgár igennel felelne. Milyenek akkor az áraink? Beszélgetőpartnerünk dr. Szikszay Béla államtitkár, az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke. — Az ENSZ szerint nagyon olcsó ország vagyunk, s ez bizonyára így van. Ha idejön valaki, mondjuk, az Egyesült Államokból a dollár órabérével, akkor nagyszerűen él. Ám, ha mi megyünk ki a forint bérünkkel, mondjuk, Becsbe, akkor aligha élünk meg belőle. Mi ennek az ellentmondásnak az alapja és mekkora mértékű ez az ellentmondás? — Hogy olcsó ország-e Magyarország, azt másként érzékeli az ENSZ-tisztviselő, másként a turista és megint másként az itthoni lakosság. Azt hiszem, ez két dolgon múlik. Az egyik az, hogy milyen az árfolyam, a forintnak a más valutákhoz való viszonya, a másik hogy milyen az árrendszer. Mind a kettő elég lényegesen változott az elmúlt években. Egyrészt megszüntettük a kettős árfolyamot, azt. hogy külön turista és külön kereskedelmi árfolyamot alkalmaztunk. Korábban azért volt ez a kettősség, mert olyan mértékű volt egy sor termék támogatása, hogy másként kellett értékelni azt a forintot, amit egy turista kap a schillingért, vagy a dollárért és megint másként a kereskedelmi ügyletekben. Ez a lépés a külföldi valuták felértékelésével járt együtt, hiszen annak idején egy dollárért 20 forint körüli összeget adtunk, ma pedig több, mint ötven forintot. — El is terjedt nálunk a nyugati határszélen a bevásárló turizmus. — így igaz. Az előbbihez viszont még azt is hozzátenném, hogy az árfolyamváltozás a magyar turistákat hátrányosan érintette, mert számukra drágábba vált külföldre utazni. Nem vetette ugyan vissza az utazást, de olyan hatással járt, hogy a leginkább tehetős rétegek mehetnek csak rendszeresen külföldre. Egyébként a vásárolható valutából a magyar turisták általában lényegesen rosszabbul élnek külföldön, mint ahogy itthon élnek. Ebbe már nagyon belejátszanak az adott országok árviszonyai is. Mert amíg, például, egy amerikai, vagy nyugat-európai turista nagyon előnyösen étkezhet Magyarországon, igen olcsón jut szolgáltatásokhoz, a magyar turista számára Nyugaton mindez meglehetősen drága. Megjegyzem, hogy ezeket az áldozatokat, többek között a nagyobb idegenforgalmi bevétel érdekében, tudatosan vállaljuk. Tegyük fel, hogy Ausztriában valakinek az órabére 100 schilling, és mondjuk 50 schillingért vesz egy mozijegyet... — Ezért jó jegyet ma már aligha kap. — Mindegy, az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél. Ha a magyar átlagórabért viszonyítom a magyar mozijegy árához, vagyis, ha 30—40 forint körüli órabérrel és 15—20 forint körüli jeggyel számolok, az arány hasonló. Ezzel szemben, ha a magyar turista átváltja a forintot schillingre, akkor ez azt jelenti, hogy míg a Magyarországra utazó osztrák egy órai bérért nyolc mozijegyet tud venni, a magyar négy óra munkáért kap kinn egy mozijegyet. — Ez azt jelenti, hogy ennyire gyenge a magyar munka? — Nem. A magyar munka természetesen gyengébb, hiszen az órabérnek alapvetően kifejezésre kell juttatni azt a különbséget, ami a végzett munka termelékenységében, az átlagos szervezettségben van. De nem lehet egyszerűen csak az órabéreket öszszevetni, mivel az órabér kialakításánál itt figyelembe vesszük, hogy egy csomó termék, szolgáltatás Magyarországon sokkal olcsóbb. Többek között alacsonyabb a lakbér, a helyi közlekedés, ingyenes az oktatás, az egészségügyi ellátás. A nyugdíjak is számításba kerülnek, amikor a magyar órabért megállapítjuk és nyilván kalkulálják ezeket a tényezőket Ausztriában is. Ezért nem lehet azt mondani, hogy ami órabérkülönbség van, az mind a termelékenység-, meg szervezettségbeli különbségből adódik. Abból is. Ám abból is, hogy a magyar árviszonyokat bekalkuláljuk. Ezért van aztán, hogy különböző az érzése a drágaságról meg az olcsóságról a magyar állampolgárnak és a külföldinek. — Kanyarodjunk egy pillanatra az árak általános rendszeréhez. Mennyiben más manapság ez a rendszer, mint mondjuk három évtizeddel ezelőtt? — Kevés olyan kategóriája van a gazdasági életnek, amely akkora változáson ment volna keresztül, mint az ár. Harminc évvel ezelőtt egy teljesen elszigetelt, a magyar termelési költségekre épített belső árrendszerünk volt — elszakítva a világgazdaságban tapasztalt áraktól. Azóta intézményesen rátértünk a nemzetközi árak érvényesítésére a belföldi termelői árakban. Ezt a folyamatot kétségtelenül segítette a 70-es évek első felében végbement nagyarányú árrobbanás. Itt az energiahordozókra gondolok. Ma az alapvető anyagokat, az energiát a vállalatok azon a szinten kapják forintért, mintha a tőkés világpiacon vásárolták volna. Nemcsak azért, hogy lássák, menynyire drága; azért is, mert ez a rendszer orientál helyesen a különböző fejlesztési variánsok közötti választásban, segíti, hogy maximálisan érvényesüljön az anyag- és energiatakarékosság. S nem mellékes szempont az sem, hogy a versenytársak is ilyen áron vásárolják ezeket a termékeket. Tehát a magyar vállalat a költségei révén hasonló pozícióba kerül azzal a külföldi céggel, akivel versenyez. Másik lényeges változás, hogy sokkal rugalmasabbá vált az árrendszer, megnőtt az úgynevezett szabad, a kereslet—kínálat viszonyai által befolyásolt árak részaránya. — Ha viszont a magyar árak — mint mondja — egyre jobban tükrözik a világpiaci árakat, miként magyarázható a korábban említett ellentmondás, a hazai és a nyugati fogyasztói árak közti nagy különbség? — A változások során a fogyasztói árrendszerünket nem oldjuk fel a nemzetközi árak rendszerében. Az alapvető élelmiszerekből önellátóak vagyunk és a magyar mezőgazdaság költségviszonyai alapvetően meghatározzák, milyen árak lehetnek. E költségviszonyoktól lefelé és felfelé egyaránt eltérünk. Eltérünk lefelé elsősorban a szolgáltatásoknál, ahol mindenki számára biztosítani akarjuk azok megszerzésének esélyeit. A továbbtanulás is legyen mindenki számára elérhető. Vagy mondjuk ne attól függően gyógyíttassa valaki magát, hogy bírja-e keresettel. A kulturális szolgáltatásokat is erősen támogatjuk, mert a kultúra élvezetét mindenki számára biztosítani akarjuk. Az alapvető élelmiszereket a költségek szintjén szeretnénk adni. Ezen a területen nincs forgalmi adó. De már van egy sor más terméknél, például a tisztálkodási cikkeknél, 11 százalékos a forgalmi adó. A ruházkodásnál ez 22 százalék, a dohány, az égetett szesz esetében és a luxustermékeknél, mint például a prémek, az arany, még ennél is magasabb az állami akkumuláció. Magas a forgalmi adó továbbá a személygépkocsinál és a benzinnél, bár ezeket nem tekintjük luxuscikkeknek. Tehát ez differenciált fogyasztóiár-politika, amelyen átütnek a szociális szempontok. Hozzátenném azért, hogy az áruvilág árait általában a költségekhez szeretnénk igazítani, hiszen az ésszerű fogyasztói magatartás a cél. Mondok egy példát. Támogatjuk az ivóvízdíjakat. Valahogy azért jelezni kell, hogy tiszta ivóvizet adni nagyon költséges dolog. Két évvel ezelőtt Budapesten ezer liter vizet egy Szimfónia cigaretta áráért lehetett kapni. Nem csoda, hogy pocsékolták a vizet. Számításaink alapján kiderült, hogy a lakosság vízdíjként a költségek 16 százalékát fizeti. — Mi a helyzet a nyugati országokban? — A nyugati országokban minimálisan költségszinten adják. — Akkor ez nálunk hatszoros emelést feltételezne? — Igen. Ezt nem lehetett, de tavaly duplájára emeltük a vízdíjat és úgy gondoljuk, hogy az évek folyamán, az életszínvonal-politikai elgondolásokba illesztve, ha erre mód kínálkozik, akkor újra ■ b 12
