Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-09-21 / 19-20. szám

A szimpozionok haszna

COteljesen elkészültek. A sikondai irodalmi alkotóházban született művek pedig még később lesznek csak közkincsekké, hiszen az írók, költők és az olvasók között a nyomdák „közvetítenek”.

Kezdetben nem valami kellemes, ha a szobrászt — a szó szoros értelmében — verítékes munkája közepette kíváncsi szemek bámulják, de ahogy látom, Colin Foster megszokta már az érdeklődőket. S ahogyan a londoni fiatal művészt, úgy az Aradról érkezett Ser ban Dumitrut sem zavarja, hogy egy autóbusznyi néző figyeli, miként tárgyal, egyezkedik Dohoczky József fel, a művésztelep alkalmazottjával, aki az előkészítésben, a nagyolásban segít a vendégeknek.

Ügy is írhattam volna: a meghívott vendégeknek. Mert ide, Siklósra is vendégként érkeznek a művészek. Szállást, teljes ellátást, nyersanyagot, munkaeszközöket, gépeket, műhelyt, energiát, ezenfelül ösztöndíjat kapnak a szimpózium, illetve szimpozion teljes idejére a résztvevők. Cserébe a szobrászok itthagyják elkészült alkotásukat, a keramikusok pedig műveik egy részét. így lesz idén vagy jövőre a szabadtéri szoborpark kiállítási darabja „A hajó”, amelyet Colin Foster éppen most farag ki egy hat köbméteres zöldmárvány tömbből, de amelynek tervét már odahaza elkészítette, sőt be is küldte a vázlatot a clevelandi 7. nemzetközi rajzbiennáléra. Es mit ad a sors? Éppen ebédelünk (a szobrászokat nem messze munka- és kiállítóhelyüktől, a szőlőhegyen, egy hangulatos villában helyezték el), amikor beállít a postás, s hozza a levelet, amelyben az angol művészt értesítik : „A hajó” vázlatával elnyerte a biennálén a „Minor Prize”-t, azaz kerek ötszáz fontot.

Faggatom: miért jött ilyen messze hazájától, műhelyétől, hogy „A hajó”-t megfaragja.

— Mert szeretek közösségben, más művészek közösségében dolgozni — mondja, de rögtön el is neveti magát, mert az idén úgy alakult, talán a rossz időjárás miatt is, hogy ő volt az első és jó ideig egyetlen vendége a villányi szobrász szimpozionnak. No, de végre megjött a román fiú, és minden nap várható a lengyel, a holland, a japán, a szovjet és a magyar művész is, s így már valóban szimpozionnak lesz nevezhető az alkotótelep.

A kolostorba — az idevalók csak így nevezik a siklósi alkotóházat — is csak olyanok jönnek, akik nem befelé fordult, magukba húzódó emberek. Ahogyan dr. Havasi János mondja:

— Nálunk összebarátkozik még a tűz és a víz is.

Példaként két művészt említ. Az egyik: az NDK-ból való nagy darab fiatalember, aki csak németül tud; a másik: egy japán professzornő, túl az ötvenen (igaz, negyvennek sem látszik), aki csak angolul és franciául beszél az anyanyelvén kívül, ök ketten érkeztek elsőnek a siklósi kerámia szimpóziumra, s mivel néhány napig egymásra voltak szorulva, egyszerűen elválaszthatatlanokká lettek.

— A jó Isten se tudja, hogyan értekeznek, milyen nyelven, de tény, hogy kitűnően megértik egymást.

És másokat is. Kialakult valamiféle keveréknyelv, ahogyan itt mondják: szimpóziumnyelvjárás, angolból, franciából, németből, magyarból összegyúrva. Nyelvtana, persze.

48