Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-09-21 / 19-20. szám
1. Mariko Ljuin Japánból családjával a siklósi alkotóház vendégszobájában ... 2. ... és a műhelyben 3. Kiállítótér a bányakatlanban 4. Félkész munkák a szárítóban 5. A művészek maguk választják meg, hol állítják fel alkotásukat 6. Hangulatos pihenősarok a kolostorban 7. Az egykori kolostorudvar ma 8. Az alkotóházban készült kerámiák egy része itt marad 9. Mint az őrök, állnak a szobrok, a Szársomlyóhegyen A SZERZŐ FELVÉTELEI nincsen, szótára annál inkább. Az emeleti étkezőben látható egy papírlap, erre ki-ki a maga anyanyelvén fölírja a leginkább használatos szavakat: köszönöm, agyag, korong, kérek, kemence . . . Sorra kérdezem a műhelyekben szorgoskodó művészeket: hogyan érzik magukat? Olyan őszinte hévvel dicsérik a helyet, a körülményeket, hogy nem vélhetem puszta udvariaskodásnak. Mira Prus Münchenből, Hjördis Martinsson Svédországból, Mariko Ljuin — a két kisfiú édesanyja — Japánból meg a többiek válasza egybehangzó: jó, nagyon jó itt, szeretnek itt lenni, itt dolgozni. Most már csak az a kérdés: miért jó ez nekünk? Mi haszna van az alkotótelepből a Baranya megyei- Tanácsnak, még szélesebben értelmezve, az országnak? Hiszen a művészek ellátása, utaztatása, az anyagok, a felszerelés, a kiszolgáló személyzet fizetése, az alkotótelepek fenntartása, az ösztöndíjak — ha nem tesznek is 'ki horribilis összeget, de azért jócskán megterhelik a költségvetést, még akkor is, ha a siklósi alkotóházat — a kolostort — júliustól márciusig a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja veszi igénybe — megfelelő térítésért, természetesen —, és adja ki hazai művészeknek, kivitelező műhelyként. Az igazgató válasza: a leginkább kézzelfogható haszon az, hogy a szobrok, illetve a kerámiák egy része itt marad. De nem kis haszon származik abból is, hogy a keramikusokat megkérik: próbálkozzanak meg a nálunk kidolgozott kísérleti anyagokkal, masszákkal dolgozni. Mira Prus például szinte mindent, amire szüksége van, magával hozott Münchenből. De azért vállalkozott rá, hogy kipróbálja a folyosón közszemlére kitett újfajta anyagok egynémelyikét. A Potsdamból jött, kiválóan korongozó művészt is megkérte Havasi János: nézze már meg, mit lehet ezekből áz anyagokból korongon kihozni! Milyen hőfokon égethetők, milyen máz rakható rájuk? És e kísérletező munkával szorosan összefügg a távolabbi cél: elterjeszteni, ismét kedveltté tenni idehaza a szép étkezési kerámiát. Ha például a német fiúnak sikerülne a szimpózium végére egy igazán tetszetős és használható étkészletet készíteni, akkor megkérnék : engedélyezze a sokszorosítását. S a készlet rövidesen megjelenhetne az iparművészeti boltokban, és elfogadható áron megvásárolhatná mindenki, aki - szereti a kerámiát. A művészt pedig — „tiszteletdíj gyanánt” — jövőre ismét meghívnák néhány hónapra. (Az igazgató egyébként az alkotóház nemzetközi jellegét a júliustól márciusig terjedő időszakra is szeretné kiterjeszteni: nem meghívott, hanem fizető külföldi vendégek előtt is szívesen megnyitná 1986-tól a kolostor kapuját.) Aztán arról beszél Havasi János, hogy eléggé fel nem becsülhető haszon az is, amit a magyar művészek tanulnak a vendégektől. (Igaz, ez megfordítva is érvényes: a vendégek is sok mindent elleshetnek a mieinktől.) A már említett potsdami fiú például bemutatta, hogyan lehet hatalmas vázákat korongolni nagy biztonsággal, ha az elkészült alsó részeket hegesztőpisztollyal „előszárítja”. A másik német fiú, a Schwerinből való. összegyúrta a Zsolnay-gyárból való masszát a kishajmási fazekasok által használt gerencséragyaggal — az egyik 1300, a másik 800 fokon ég ki —, és csodák csodája! 1100 fokon égethető, habkönnyű anyagot kapott... Az igazgató ki nem fogy az érvekből, bizonyítékokból, példákból: milyen hasznos mindkét fél, a meghívók és a meghívottak számára egyaránt, a két alkotótelep. Én pedig közben arra gondolok, hogy az igazi, a legnagyobb haszon abban van, amit a kis japán asszonyka, Mariko Ljuin mondott nekem, búcsúzóul, tört angolsággal: — I like Hungarians ... , GARAMI LÁSZLÓ 49
