Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-09-21 / 19-20. szám

Befejeződött az V. Anyanyelvi Konferencia. A helyszín ezúttal Veszprém volt. „Jól döntött az anyanyelvi konferencia előkészítő bizottsága, amikor a színhelyet — Szombathely és Pécs után ismét a szelíd Pannóniában, a történelmi emlékekben gazdag Veszprém városában jelölte ki” — mondotta a tanácskozás egyik résztvevője és a többiek egyetértettek ezzel. Szíves fogadtatást, jó körülményeket biztosított a megye vezetősége.

Az V. Anyanyelvi Konferencia folytatás és új szint. Az elmúlt tizenöt évben a konferenciák története és a mozgalom megteremtette saját hagyományait. Amikor a rohanó napokban annyi minden avul el, a hosszú időtáv jelzi, hogy a tartós szükségletek kihívására annak idején helyesen válaszolt az anyanyelvi mozgalom és a változó igényekkel számolva, képes volt megújulni is. A zárónyilatkozat szavaival — a mozgalom „külföldi és hazai bázisai megerősödtek, tevékenysége sokrétűbbé és céltudatosabbá vált, és egyre jobban igazodott a többnyire országonként is eltérő sajátos körülményekhez”.

Mi változott az elmúlt másfél évtized során? Változtak a világpolitikai feltételek és a mozgalom életerejét mutatja, hogy indulásakor képes volt felhasználni az enyhülés kedvező körülményeit, de át tudta vészelni a nemzetközi politika hűvössé válását is. Természetesen hozzájárult mindehhez Magyarország növekvő tekintélye, az itthoni fejlődés kedvező nemzetközi megítélése is. A hazai visszhang fokozatosan felerősödött, a magyar közvélemény egyértelműen helyesli a célokat, a tanácskozást élénk érdeklődés kísérte. A magyar kormány — ahogy az eddigiekben is — sokrétűen támogatja az anyanyelvi mozgalom eszméjét. Ezt tolmácsolta a konferencián Köpeczi Béla művelődési miniszter.

A tapasztalatok alapján, a vitákon csiszolódva változott a résztvevők „érettsége”: a kezdeti illúziók elmúltak, helyüket átvette a szakszerűség. Űj színt és magasabb lépcsőfokot jelentett a konferencia részvételi rendje is. Idézet az elfogadott zárónyilatkozatból: „A Védnökség határozata a konferencia szavazati joggal bíró résztvevőinek körét az alábbiak szerint jelölte ki: a Védnökségnek a konferencia által megválasztott tagjai; a szórványságban működő egyesületek, egyházak, csoportok és intézmények megbízott képviselői; valamint a Védnökség által meghívott kiemelkedő személyiségek. Ezzel az Anyanyelvi Konferencia új arculatot kapott, a mozgalom irányítását meghatározóan a mozgalomban résztvevő intézmények választott képviselőinek testületé látja el.”

Örvendetes, hogy jelen voltak és hathatósan közreműködtek Kárpátalja, Szlovákia, Jugoszlávia magyarjainak képviseletében az ottani kulturális élet kitűnő szakemberei is. Ez az együttműködés kölcsönösen hasznosnak bizonyult és csak remélhető, hogy a jó példa hatása alól mások sem vonják ki magukat a jövőben.

Az anyanyelvi mozgalom szerves része lett a szórványmagyarság mindennapi életének, híveinek tábora növekedett, ellenzőinek száma megfogyott.

Az első Anyanyelvi Konferenciától Veszprémig alkalomról alkalomra változtak a témák, az érdeklődés súlypontja áttolódott, átalakultak a kérdések arányai is.

Az önvizsgálat fóruma

A tanácskozás most is egyúttal a kialakult és működő intézményrendszer megméretése volt. Lőrincze Lajos, a Védnökség elnöke, vitaindítójában büszkeséggel számolhatott be az eredményekről. Nem hallgatta el a fogyatékosságokat sem. A tanácskozás egyetértett abban, hogy ez a mozgalom ma már — keretén belül maradva, ám ugyanakkor kiterebélyesedve — nemzetközi művelődési, pedagógiai, kulturális, tudományos program és munka.

A konferencia együttes ülésén, az

egyik fő napirendi pontként vitatta meg az egyházak és egyesületek tevékenységét a magyar nyelv és kultúra ápolásában. Ez érthető és indokolt. Az egyházak fontos szerepe az anyanyelv és nemzettudat fenntartásában ugyanis kétségtelen. A Zárónyilatkozat kiemelten hangsúlyozza, hogy „a szórványmagyarság egyházai az eddiginél hatékonyabban vegyék igénybe nyelvőrző és kultúraápoló tevékenységükben az anyanyelvi mozgalom adta lehetőségeket. A római katolikus egyház és lelkészei számára például ehhez új és szinte kimeríthetetlen lehetőségeket ad a magyar nyelvű liturgia. A konferencia javasolja a Védnökségnek, kérje ehhez a hazai egyházak hathatós segítségét.”

A konferencia munkájában újra nagy hangsúlyt kapott, hogy az irodalom mennyire fontos a magyarságtudat megtartásában és a korszerű magyarságkép megteremtésében.

Az anyanyelvi mozgalomban nélkülözhetetlen az egyesületekre való támaszkodás. Száz esztendő óta a magyar közösségek, egyletek a magyarságtudat szilárd alapjai és ez a szerepük ma és a jövőben változatlanul fontos. Szükséges, hogy gazdag tapasztalataik közkinccsé váljanak. A megtárgyalt témák közt természetesen ott voltak a régi, „örökzöld” kérdések: az anyanyelv megőrzése és megismertetése; a befogadó országokban született nemzedékek igényeinek felkeltése és kielégítése a magyarságtudat megőrzése iránt. A pedagógiai, a kulturális munkabizottság, az egyetemi oktatók fóruma új gondolatok, javaslatok sokaságát vetette fel.

A javaslatokról nyílt és őszinte vitát folytattak a résztvevők. A szorosan vett szakmai kérdésekről a munkabizottságokban folytak disputák, a politikai jellegű viták színtere pedig a Fórum volt. Szóba kerültek itt a nyugati magyar irodalom itthoni megjelenési lehetőségeinek kérdései éppúgy, mint egyes szomszédos országokban élő magyar nemzetiségek kulturális életének, fejlődésének gondjai.

Űj mozzanatként előadás hangzott el a képzőművészetnek a magyarságismeret szolgálatába állításáról. Szinte minden tárgyaláson sürgették a nagyobb hatékonyságot, és ennek érdekében az eszközök korszerűsítését, különösen a videó-technika széles körű felhasználását.

Nyitottság és rugalmasság jellemezte a vitát. Ez a nyitottság azonban nem jelentette a vélemények valamiféle összemosódását. A különböző világszemléletű partnerek között természetesen voltak, s vannak is nézetkülönbségek — s nyilvánvalóan a jövőben sem fognak eltűnni. Akkor azonban, ha a vitapartnerek kölcsönösen bíznak egymás jószándékában, alkotó dialógust lehet folytatni — erre jó bizonyítékot szolgáltatott Veszprém. Ahogyan az egyik felszólaló hangsúlyozta: a szótértés nem csupán az anyanyelvi mozgalomnak hoz haiznot, de példázza a korrekt párbeszéd lehetőségét is. A véleményt nyilvánító partnerek minden megszólalásából érződött, hogy mennyire átérzik felelősségüket a jövőért — s ez a felelősségérzet a különbözőségek mellett is megteremtette a szótértést.

Kettős nemzeti tudat

Az anyanyelvi mozgalom már indulásakor tudomásul vette és helyeselte, hogy a szórványmagyarság tagjai a befogadó országok hűséges állampolgárai,, akiknek ugyanakkor természetes igénye magyarságuk megőrzése. E helyzetnek elkerülhetetlen következménye a kettős nemzeti tudat. A szakemberek már évtizede felismerték, hogy a magyarul nem tudó fiatalok száma egyre nő, miközben az érdeklődés is fokozódik a származási gyökerek iránt. Ezért került előtérbe a magyarnak, mint második, származási nyelvnek megtanítása. A munkabizottság megvizsgálta a szükséges tankönyvek előzetes anyagát és kimondotta, hogy kívánatos végleges kidolgozásuk és megjelentetésük.

Jó volna, ha tovább erősödnének az irodalmi, művészeti és tudományos kapcsolatok. A konferencia résztvevői számos konkrét javaslatot készítettek elő. Felmerült, hogy nagyon hasznos volna a fiatalítás: új, áldozatkész és munkabíró emberek bevonása a közös munkába. Javaslat hangzott el egy „tallózó” folyóirat megjelentetésére — ez a füzet vállalná a külföldi magyar szerzők irodalmi alkotásainak, tanulmányainak figyelését, összegyűjtését és a legszínvonalasabbak közlését.

A konferencia nemcsak tárgyalt és vitatkozott, de résztvevői beutazták az ország e szép vidékét is. A vendégek lemérhették a mai Magyarország kulturális szintjét a veszprémi kórushangversenyen, a tihanyi orgonahangversenyen, vagy a veszprémi színház művészeinek nagyszerű bemutatóján, amely — Csokonaitól, Illyés Gyuláig — a hazai irodalom nagyjainak vallomásait mondotta el az anyanyelvről. Köztük voltak — Sütő Andrástól Kányádi Sándorig — a kisebbségi magyarság alkotói is, valamint Nyugaton élő költők, mint Faludy György és Márai Sándor.

A személyes beszélgetések a folyosókon és a tárgyalási szünetekben tovább szőtték és erősítették a kapcsolatok szálait.

A Konferencián elmondott zárszavában Randé Jenő azt hangsúlyozta, hogy a találkozó teljesítette feladatát, jól szolgálta az erősödő kapcsolatokat. A résztvevők felismerték és vállalták az egységet a különbözőségben. Világosan szóltak, magyarul beszéltek; arra törekedtek, hogy megértsék egymást.

6