Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
Brantfort — Niagara Falls — Montreal — Akron — Cleveland — Garfield HATFOGÁSOS TURNÉ „Elértük Kanada partjait” — jelenti a gép kapitánya. A rutinos óceánrepülők is fellélegeznek egy kissé, mert azért mégiscsak „más az”, ha a vastag felhőtakaró alatt már erdők, szántók, városok nyújtóznak, szárazföld, a landolás ígéretével. Kézipogygyászomat rendezgetve akad kezembe a brantfordi Petőfi Sándor Kultúregyesület szíves meghívólevele, mely egy évekkel ezelőtti genfi emlékemet idézi föl... Egy kisvendéglőben vacsoráztunk az O Globo című brazíliai napilap évtizedek óta ott élő tudósítójával. Jómagam valami olyasmit szemeltem ki az étlapról, amit otthon nemigen kóstolhatok. Hozták is a pompásan vereslő rákokat, s kíváncsian vártam, genfi brazil-magyar kollégám, Lengyel János vajon miféle tengeri herkentyűt választott. Ám mit látok, mi érkezik a mademoiselle kedves mosolya kíséretében: egy jó mélytányérnyi lencsefőzelék fasírozottal: „Tudod, az ember végigkóstolja a világot, aztán csak visszahúzza a gyomra a gyerekként megkedvelt ételekhez ... Most már megmondhatom, azért jöttünk éppen ide, mert ez az egyetlen hely Genfben, ahol lencsefőzelék kapható .. — Igen, a gyökereknek van egy íz-ága is. Tudós szociológusok, etnográfusok is megerősítik: a származástudat, az óhazai kultúra hatása talán a konyhában marad fenn a legtovább; unokák, dédunokák főztjén is sokszor érezni a nagymamától, dédmamától tanultakat. Kossuth-címer, juharlevélen A torontói repülőtéren az „Information” segítségét kérem, mert valahogy elkerültük egymást fogadóinkkal. A fiatalembert angolul szólítom meg, s mondom a magyar nevet, kit keresnék. „Beszélhet magyarul is” — közli ő oly természetességgel, mintha nem is egy másik földrész metropoliszában lennénk. Lám, egy tábla is hirdeti — veszem észre, miközben hallom a hangosbemondóból üzeneteimet — hogy .itt a francia, a német, a spanyol mellett a mi nyelvünket is értik. S mintha csak valamiféle varázskörön belül mozognánk, társaim azzal fogadnak, hogy a bazár eladónője mint kapta föl a fejét a magyar szó hallatán: „Magyarok...? Ö, de örülök ...! Hát ma is beszélhetek egy kicsit magyarul...! Tudják, én már itt születtem. De már jártam maguknál, nagyon szeretem Budapestet!” Ha azonban az ember arra gondol, hogy — mint egy tanulmány írja — csupán 1956-ban több magyart fogadott be Torontó, mint az egész Egyesült Államok, nem igazán indokolt a meglepődés. S e repülőtéri előjáték után már-már valóban úgy véltük, mi sem természetesebb annál, minthogy a Brantfordi Jolly Baron hotel tulajdonosa is magyar: Vona Ferenc. Brantford hetvenezres iparváros, „nem messze Torontótól”, ami kanadai értelmezésben annyit tesz ki, mint a Budapest—Szolnok távolság. „Jellegzetes kanadai városka — mondották vendéglátóink, amint elsuhantunk a családi porták gondozott gyep övezte sora előtt. — A kombájngyár tart el bennünket, így vagy úgy, szinte minden iparos dolgozik nekik. Turista látnivaló csak kettő akad, e kettőt azonban érdemes felkeresni.” Szállodabéli házigazdáink, a Vona házaspár szíves kalauzolását élvezve jutottunk el a Bell-rezidenciára, ahol először szólalt meg a telefon, s az első anglikán templomig, melyet indián közösségnek emeltek. Itt kis csoportunk egy számunkra igen kedves, és emlékezetes újabb „elsőség”-nek is tanúja lehetett... Mindannyiunkat A „premier” tavalyelőtt volt, Angliában, Ekkor kerekedett fel először egy ötfős csapat: lapunk újságírója, fotóriportere, a Magyar Konyha című gasztronómiai magazin főszerkesztője, F. Nagy Angéla valamint Dévai Nagy Kamilla dalénekes és Antal Imre, a Magyar Televízió népszerű műsorvezetője, hogy találkozzék a két lap régebbi és reménybeli olvasóival, ízelítőt nyújtson magyar ételekből, magyar dalból és magyar humorból. A siker folytatásra biztatott...
