Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
1. Fehérkuti Bálint: Az utolsó vacsora (A Sao Pauló-i Szent Gellért kolostor ebédlőjének falán) 2. Hamza D. Ákos 3. Mágori Varga Béla a Hármas önarckép című festményével 4. Az idős festőművész egyik fiatal modelljével 5. Mágori Varga Béla: Brazil munkás 6. Hamza D. Ákos: Pesti villamos A SZERZŐ FELVÉTELEI Az idősebb generációhoz tartozik a két másik számon tartott festőművész is: Mágori Varga Béla és Hamza D. Ákos. Mindketten kiállítást terveznek Magyarországon. Kiállított műveiket a magyar államnak kívánják adományozni. „Mindig a magam útját járom Mágori Varga Béla jól ismert alakja a magyar kolóniának. A nyolcvanas éveiben járó, vékony testalkatú, örökké zsörtölődő öregúr magányosan él. Az itteni magyarok rendszeresen vendégül látják ebédre, vacsorára. Többször találkoztunk, egy alkalommal a lakásán, ahová meghívott, hogy megmutassa az otthoni kiállítására összeválogatott képeit. A legtöbbjén tragikus témát dolgozott fel: Munkanélküliek a híd alatt. Temetés... A színvilága is komornak tűnt; feketék, szürkék, mélykékek és vörösek. — Maga is kicsit komornak találja a képeimet, ugye? — kérdezte a művész. — A Temetés című képemet öcsém temetése után festettem . . . Megkeseredtem mióta egyedül maradtam, s ez látszik is a festményeimen — Tanácsolták már, változtassak egy kicsit, közeledjek a brazil átlagember lelkivilágához, amelyik derűt, vidámságot akar látni maga körül. Egyszer rászántam magam, hogy fessek egy giccset. Belekerült vagy két hetembe, míg elkészítettem egy balerina képét. De a végén mégis sovány, girhes lett, a vállán kiállt a csont. Mert az életben is úgy nézett ki. Nem tudok huszonötezer darab rózsás csendéletet festeni, sorozatban. Én mindig ilyen voltam, csak nem változom meg öregségemre? A főiskolán történt, még Budapesten. Rudnay-tanítvány voltam, s az egyik munkámon annyira összevesztem egy tanárral, hogy ki akart rúgatni. De én nem engedtem az igazamból. Szerencsére Rudnay a tárgyaláson kiállt értem. Azt mondta, ha ezt megteszik, ő elmegy a főiskoláról. Rudnay az volt a számunkra, mint Bartók a zeneiskolásoknak. Népi. Ezt az új látásmódot akartam én is képviselni. Aztán a harmincas években az akkori Magyarországon nem kaptam megrendelést, úgy mondták, a túlságosan szocialista témáim miatt. S tudja mi az érdekes? Végül a kifogásolt képeimért, így az Erdélyi tegnapért, a Kubikusokért és az Építkezésé rt a Vatikántól kaptam ösztöndíjat. Elhallgatott, látszott, témát váltana. Aztán ... mondta tovább, ki tudja, hányadszor mesélve már el ezeket a történeteket. — Az ötvenes években megint nem jutottam nyilvánossághoz. Akkor meg azt rótták fel nekem, hogy nem elég szocialisták a műveim, nem elég realisták. Ugyan már. nem én találtam fel a spanyolviaszt. Ahogy én, úgy előttem már sokan festettek. Courbet-től kezdve. Csak éppen a szocialista realizmus akkori merev sablonjaiba nem fértem bele. Mert én akkor is a magam útját jártam ... Hát egy kicsit rögös lett. .. Végül már szinte csak portrérajzolásból éltem. Egyszer operaházi karmestereket, primadonnákat rajzoltam sorban, rendelésre. Rájöttem, az ilyesmi se könnyű — nekem. Az egyik azzal jött, hogy nem olyan az orra, mint amilyennek én rajzoltam, a másiknak nem tetszett, hogy tokája van, illetve hogy a képen is van. Abbahagytam az ilyesfajta munkákat is. Ha nem hívnak meg annyiszor vacsorára a barátaim, például Keresztury Dezső, nem tudom, hogy élek meg ... Azután 1958-ban rehabilitáltak, ahogy írták. A Műcsarnokban rendeztek kiállítást a festményeimből. Mihályfi Ernő kétszer is elment megnézni őket. Akkor azt írták, visszaadták a tíz évet. Dehogy adták. El se vették. Dolgoztam én azalatt is. — Azt hiszem, most érkeztünk el életének talán legérdekesebb vagy érthetetlenebb pontjához. Művészi sikereket ért el, szép karriert jósolt mindenki. S akkor ön fogta magát és 1959-ben Brazíliába jött. Miért? — Nem politikai okokból, vagy művészi sértettségből. Arra két évvel korábban lett volna módom. Brazíliába azért jöttem, mert az öcsém, aki itt élt, nagyon súlyos beteg lett. Hogy magyarázzam el, mit jelentett számomra ez a családi kapcsolat? A mi családunk Erdélyből származik. Én a háromszéki Imecsfalván születtem, 1897-ben. Még az első világháború előtt költöztünk Budapestre. S hamarosan egyedül maradtunk az öcsémmel. Akkoriban mondogattam: egész Budapest az otthonom, s a kedvenc szobám a Városliget. Hosszú évtizedekig csak egymásra számíthattunk. Ezért utaztam hozzá mindent otthagyva. Attól kezdve, hogy meghalt az öcsém, már semmi sem kötött ide, Magyarországhoz, Budapesthez annál több. S éppen ezért maradtam itt. Ne csodálkozzon, megmagyarázom. A Nyugatinál árult éppen újságot az apám, amikor rosszul lett. Onnan vitték a kórházba, ahol rövidesen meghalt. Ha végigmennék a pályaudvar előtt, ez jutna mindig, minden nap az eszembe. Ott, Budapesten éltem az öcsémmel hosszú évekig albérletekben ... Nem akarom ezeket az emlékeket. Éjszakánként gyakran arra ébredek, hogy azokkal beszélgetek, akiket szerettem, s már elmentek. Ilyenkor lemegyek az utcára és órákig sétálgatok, beszélgetek magamban. Aztán valahogy megnyugszom és el tudom viselni. Otthon ez nem menne. De a műveimet hazaküldöm, s velük egy kicsit én is hazatérek. Festőművész és filmrendező Säo Paulo belvárosában, egy sokemeletes bérház legfelső szintjén lakik Hamza1 D. Ákos feleségével együtt, több mint húsz-éve. A lakáshoz tartozó kis teraszon cserepes növények erdeje — és festőállvány. Mindenfelé háztengerre látni. — Amikor ideköltöztünk, ez még kertváros volt — mutatott körbe az idős festőművész —, családi házak övezete. Ma pedig felhőkarcolókkal zsúfolt belvárosi negyed. De mi már megszoktuk ezt a lakást. Nem vagyunk vándorló típusok. Hamza D. Ákos természetre éppen ellenkezője Mágori Varga Bélának. Csendes, halk, végtelenül szerényen nyilatkozó, visszavonult életet élő. — Az ön nevét otthon jól ismerik ma is, de filmrendezőként tartják számon. Mikor kezdett el festeni? — kérdeztem tőle. — Előbb, mint rendezni. Képzőművészeti akadémiát végeztem Pesten. Csók-tanítvány voltam. Ösztöndíjat is kaptam tőle vagy kilenc éven át. A filmmel hogyan kezdődött a kapcsolatom? Akkoriban minden festő úgy kezdte el a pályáját, hogy vándorútra kelt Nyugat-Európába. Én utam közben több helyen díszleteket festettem filmeseknek, ebből éltem. Mikor visszakerültem Budapestre, egy filmvállalatnál helyezkedtem el. S nemsokára már filmet rendeztem. Hogy jól, rosszul, azt a nézők dönthetik el. Ami egyébként a filmmel kapcsolatos tevékenységemet illeti, a lényeg megtalálható az otthoni filmlexikonban. Nem beszélt róla, még a rákérdezés elől is finoman eltért, hogy a második világháború alatt tevékenyen részt vett a magyar értelmiségi ellenállási mozgalomban. — Tettem, amit kellett, amit a jó érzésem diktált. Segítettem becsületes embereknek, mentettem a régi szakembereket. (Ennél jóval több olvasható Talpassy Tibornak a Tények és tanúk című sorozatban megjelent könyvében, a Betöltötte hivatalátban. Hamza tevékenységéről a 327. oldalon ír részletesen.) — Hogyan hagyta el Magyarországot? — Nem titok, ez is megtalálható a filmlexikonban. Negyvenöt után csináltam egy propagandafilmet. Ezután jöttem el. Nem emigránsként, nem disszidensként. Vas Zoltán adta az útlevelet, s a kocsiját a határig. Zavaros világ volt akkor Európában. Olaszországba, Rómába mentem. Ott festettem, mert Itáliában nem lehet nem festeni. — Egyébként ott is készítettem egy filmet. Ezt nézte meg egy brazil producer, s hívott meg Brazíliába filmrendezőnek. Akkor itt még nem létezett nemzeti filmgyártás. S ha őszinte akarok lenni, még ma is igencsak gyerekcipőben jár. — S itt Brazíliában rendezett filmet? — Nem, csak belekezdtem. Arról, aki meghívott, kiderült, hogy elköltötte az egész vagyonát, apja pedig letiltotta a további kifizetéseket. Zavaros világ volt itt is. Egyik napról a másikra meg lehetett gazdagodni, de elszegényedni is. Hát dolgoztam, amit lehetett, ezzel párhuzamosan festettem, csináltam kiállításokat itt és Európában. — Mi a véleménye a brazil művészetről? — A filmről már beszéltem. Bár nem vagyok illetékes — vagy inkább hivatott bírálni —, annyi bizonyos, hogy a brazil művészet a végtelenségig eklektikus, s egy most formálódó nemzet nacionalizmusa jellemzi. Témáinak kereteit a katolikus vallástól az afrikai ősvallásig sok minden adja. Erről órákig lehetne beszélgetni. De úgy tűnik, valami sajátos most van kialakulóban. — ön a saját festészetét hová sorolná? — Nem brazil, az biztos. Egy olasz kritikus így definiálta: absztrakt szürrealizmus. Én nem tudtam, hogy ezt csinálom, de ahogy néztem a kész képeimet, kénytelen voltam elfogadni. De tudja, a festészetre is igaz, amu a filmjeimmel kapcsolatban mondtam: az alkotónak az a dolga, hogy a lehető legtökéletesebben végezze el a munkáját, a többi a nézők feladata. (Vége) POKORNY ISTVÁN 15 7
