Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
Székely István hogy olyan emberekre a mondásaikkal együtt örökre emlékezzék az, aki — mint én —, nem sokkal később lezárta magyar-amerikai előéletét ; sőt mindinkább élesednek és fényesednek az akkori emlékek, amit az efféle kikívánkozó írások is mutatnak, ügyi? — Andris bácsi „ugyi”-t szokott mondani.) Már hosszú volt a sor, amikor odaértünk. A pénztárból sietve közeledett felénk egy kis csoport, ösztövér szemüveges — Székely; félszemű alacsony — Tóth; vékonydongájú középmagas — Kolozsi; széles vállú volt centercsatár (olyan fagyhidegben sem viselt soha kalapot) Gombos, aki karonragadott és valósággal vonszolt a bejárat felé, izgatottan magyarázva: „A zongorakísérő nem érkezett meg ... nem tudunk vele érintkezésbe lépni... a lakásán azt mondják, hogy autón indult el... mi vonatjegyre küldtünk neki, úgy látszik meg akarja spórolni... vállald el a kísérést, Ágai most már csak a nagy slágert énekli, kitölti az időt monológokkal... sajnos a kották a kísérőnél vannak ... rögtönözz valamit ahhoz a dalhoz ...” De hát jóember, az nemcsak úgy megy ... kotta nincs ... a dalt ismerem, no de könyörgöm, én az egyetemmel párhuzamosan hegedűtanfolyamot végeztem... és azt sem tudom, hogy a művésznő, aki kedvesen nótázott a filmen, de nem énekesnő, milyen hangnemben akarja énekelni a dalt? ... Viszont igaz az is, hogy mint a legtöbb más-hangszeres, zongorázom én is valamennyire, rögtönzők néha társaságban is ... (Évődve szoktam mondani zongoratanár-feleségem jelenlétében, hogy nem nagy mesterség zongorázni, minden hang ott van az ember orra előtt, csak meg kell ütni és tisztán felhangzik ... a hegedűn három üres macskabél és egy drót feszül a levegőben, megjelöletlen pontokon képezni kell rajtuk tiszta hangot...) Szabadkozás helyett vállat vontam: lássuk a medvét, azaz a zongorát és az Ágait és a dalt és hogy mi jön ki ebből az amerikai magyar kultúrtörténelem lapjaira... A körülményekhez képest „fényes papi segédletnek nevezhető kísérettel vonultam be a (félóra múlva már zsúfolásig megtelt) Morelandba, föl a színpadra, a zongorához, amely mellett már vár a csinos, mosolygó, koromfekete hajú és szemű budapesti filmcsillag. Kezet nyújtott: „Szóval megjött a kísérő...?” Zoltán magyarázott... Ágai: „Nincs baj, összeillünk, én nem vagyok koncerténekes ... * Pár perccel ezelőtt itt megszakítottam az írást, lementem a zeneszobánkba — és Gerda a tanúm, hogy folyamatosan elzongoráztam azt a dalt, amely nem fülbemászó, hanem fülbe-siető, fülbe-költöző, fülben-maradó Ábrahám Pál-féle remek muzsikaszó ... A szövegből ennyire emlékszem pontosan: „Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj.” Figyelem, itt van az archimédeszi pont: „akácok”, nem „ákácok”, mint valami zólyomi drótostót ejtené ... A melódia „a”-t követel; nem tűr el „ddá”-t azon a ponton; a megfelelő „prozódia” ellentmond az eredeti muzsikátlan szövegnek. Kottában egy-nyolcados az „a”, úgy énekelte Ágai Irén és úgy állt a kotta szövegsorában is, mint a dal teljes kiadásában később láttam. És itt ildomos arra is emlékeznem, hogy a zseniális Ábrahám Pál amerikai ideggyógyintézetben végezte — föltehetően azért, mert mind elviselhetetlenebb erővel zúgtak-zsongtak-visszhangzottak az agyában és a szívében az újvilágbeli „új idők új dalai”-hoz már nem sorolható, elfojtott melódiák. Olyan nagyon fiatalok, mint akkor én voltam, aligha lehettek a nézőtéren. Emigráció akkoriban nem volt; másodgenerációsok, harmadgenerációsok nem jártak budapesti filmekhez, az idősebbek pedig most már bizony nagyon is „benne vannak a korban” — nem tudhatom, van-e még, aki ott volt azon a szerencsére nagy sikerű előadáson ... Ágai Irén, amerikai kiszólással, „rought the house down”, csak úgy követték egymást a tapsviharok ... És a következő előadásokra is megtartottak engem vészkijárati kísérőként, amitől vérszemet kaptam, és nem csoda: az utolsó fellépés befejezésekor Agai Irén a nyílt színen megcsókolt. Ilyesmi a sokkal későbbi években még két ízben történt velem. Nyíltszíni csókot kaptam 1957-ben Kéthly Annától, amikor a State Departmentben Robert Murphy külügyminiszter-helyetteshez kísértem és magyarul szólaltam meg ... egy évvel később pedig Déry Tibor feleségétől Frankfurtban, ahol akkor szolgáltam; az író német nyelvű felolvasása után tartott díszes fogadtatáson, amelyet az S. Fischer Verlag rendezett, egyedül én foglalkoztam vele, mert csak magyarul tudott. Mondom: vérszemet kaptam és nemsokára Kabos Gyulát is én kísértem zongorán (első számához spanyol torreádornak öltözött... Czüpős Kis János mondásával „ezt tessék felgondolni”... de ez már egy másik cikkbe kívánkozik). Ellenben: igenis tudok nem is egy, hanem két Moreland-beli nézőről... hirtelen eszembejut, hogy ott volt Perey Géza, az akkori Szabadság-napilap főkönyvelője, aki Clevelandben él ma is, magas korban, de tiszta fejjel, sajnos tolószékben... és Ikafalvi Diénes László jóképű erdélyi legény, később New Jersey-i lapszerkesztő, aki most Metuchenben az általa felépített legnagyobb amerikai magyar újsággyűjteményt tartja háza föld alatti folyosóin ... Az édes-kedves Ágai Irén a férjével együtt ideát maradt. Kaliforniában telepedtek meg, és Székely még számos — néhány jelentős sikerű — filmet rendezett. Irén magas vérnyomástól szenvedett, amely mind több V v—^\ komplikációt okozott, 1950-ben megvakította, / A „Hyppolit.a lakáj" forgatása közben, 1931 Kabos Gyula és Csortos Gyula a „Hyppolit.a lakájában 37
