Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
Közeledve az időben a XIX. században született Wagner Károlynak, a korszerű erdőgazdálkodás atyjának szakállas portréja előtt álljunk meg egy pillanatra. A Máramarosból induló tudós legnagyobb sikere az első korszerű erdőtörvény elfogadtatása 1879- ben, amely 1935-ig volt érvényben és több mint fél évszázadon át képezte erdőgazdálkodásunk alapját. Az egyik legfontosabb rendelkezése: erdők telepítése a futóhomokon. A fiatalon elhunyt szakembert érdemtelenül ejti ki az emlékeiből az utókor. * A világhírű szőlőnemesítő, Mathiász János nevét sokan ismerik napjainkban. Az alkotójukat túlélő fajtákat keresztezési partnerként használják itthon és külföldön egyaránt. A Pannónia Kincse, a Glória Hungáriáé, a Kocsis Irma, az Attila, a Record, az Olympia, az USA-ban, a Periette és a Delight szülei, vagy legalábbis egyik szülője Mathiász-fajta. A Kassa melletti Rozália-hegyen, majd Szőlőskén, végül Kecskeméten, 3500 hibridet állított elő, s 180 fajtának készítette el az alapos leírását. A Kecskemét melletti Matkó-pusztán még az elmúlt évben is jártam olyan tanyán, amelynek gazdája úgymond „Mathiász úrnak” köszöni szőlőjét és sokan keresik a Szőlöskert Királynőjét, az Ezeréves Magyarország Emlékét és az Erzsébet Királynét új telepítésre. Cserháti Sándor rövid élete átívelt századunkba, ám nemcsak ennek köszönhető, hogy egyes megállapításai ma újra érvényesek, valóságos szállóigévé váltak: „A műtrágyáknak nem az a feladatuk, hogy fölöslegessé tegyék az istállótrágyát, hanem, hogy hatásait kiegészítsék, hiányait pótolják.” Számos szakkönyvvel, köztük a legjelentősebbnek számító „Általános és különleges növénytermesztés”-sei küzdött az olyan nézetek ellen, miszerint „a gazdálkodást nem kell, nem is érdemes könyvből tanulni”, „ö az alkalmazott tudományok valódi képviselője volt” — írja róla Sigmond Elek, a kiváló vegyész, aki századunk elején a Nemzetközi Kémia Bizottság elnöke, és akinek szobra karnyújtásnyira áll a tisztelt kortársétól. * Közöttük áll az 1862-ben született Marek József szobra, aki az Állatorvosi Főiskolának 30 éven át volt tanára, az amerikai, angol s francia Állatorvosi Tudományos Akadémiának levelező tagja, a lipcsei, az utrechti egyetem, a hannoveri állatorvosi főiskola tiszteletbeli doktora — és ki tudná fölsorolni honi vállalt társadalmi funkcióit. Az tény, hogy állatvizsgálati módszerei és gyógyszerei ma is használatosak, külföldön nemkülönben, mint idehaza. Nehéz életet szánt a sors Fasching Antalnak, a térképészképzés korabeli irányítójának, több kézi- és tankönyv írójának, aki a Tanácsköztársaság idején a földbirtok-megosztás és birtokrendezés hivatalának vezetője volt, s ez idő alatt végzett munkájáért többször is külföldre menekülni kényszerült. A Locomotív tárgy előadója a századelő műegyetemén Szabó Gusztáv, később a mezőgazdasági géptan tanszékének és a gépkísérleti intézetnek vezetője. Hozzá bárki, bármikor fordulhatott tanácsért, annál is inkább, mivel akkor még ez volt az egyetlen mezőgazdasági gépesítéssel foglalkozó fórum az országban. Tanárember volt, igazi oktató. Nyakában az egyetem díszes lánca, úgy örökítette őt meg a szobrász. A domborművekről ránk tekintő, időben hozzánk legközelebb álló három tudós neve csakúgy egymás mellett említendő, mint az első háromé. Az ő nevüket talán még külföldön is hibátlanul ejtik: születésük sorrendjében Baross László, Székács Elemér, és Fleischmann Rudolf. Világhírű búzatermesztőink, -nemesitőink, akiknek fajtáit ugyan a mai mezőgazdaság már túlhaladta, ám alig 30 esztendővel ezelőtt még uralták a földeket. Baross — a bánkúti uradalom vezetője — már 1912-ben, az amerikai búza-világkiállításon díjat nyert és 1957-ben még a hazai búza-vetésterület 57 százalékán az ő fajtáit termesztették. Nem él olyan ember közöttünk, akinek apja, nagyapja ne a bánkúti búzára esküdött volna. Székács Elemér is kiváló nemesítő, 1918-ban ő alakítja meg a Vetőmag Nemesítő Részvénytársaságot. Bábolnán, Mezőhegyesen és Kompolton állami növénynemesítő-telepet szervez, szakcikkeivel és előadásaival buzdít hatékonyabb gazdálkodásra. Fleischmann Rudolf, a búza, a rozs, a kukorica, a zab nemesitője 1919-től haláláig, 1950-ig a kompolti telepen dolgozott. Munkássága kezdeti szakaszában elsősorban a terméshozamok növelését tartotta szem előtt, később már a beltartalmi tulajdonságok és az ellenállóképességek javításán fáradozott. Új len-, kender-, lucernafajták születtek keze alatt. Dacolt a sorssal, nem vette tudomásul rohamosan romló látását, élete alkonyán is hangoztatta: „Legnagyobb öröm, igazi kitüntetés számomra az, ha jönnek a dolgozó parasztok és boldogan újságolva megköszönik fajtáimmal elért eredményeiket.” * Köszönet és tisztelgés az a könyv is, amely a régi adósságot törlesztve végre elkészült „Agrártörténeti életrajzok” címmel, mert ahogy Für Lajos írja előszavában: „A múlt hagyományai és a jelenkor távlatai együttesen garantálhatják, hogy az elkövetkezendő időkben is méltó utódok lépnek majd az előttünk járt nagy elődök örökébe.” Ezzel a gondolattal illendő néznünk a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium árkádja alatt halhatatlanjaink szobrait. PERJÉS KLÁRA FOTÓ: GESZTI ANNA 21
