Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-06 / 14. szám
Tisztelet az őrzőknek többi pénzért pedig vettem egy lovat. .. Határidőre el is készültem. Nagyon tetszettek a játékok. Egy hatalmas kosárral lett a cirokszár játék! A babák is jók lettek! Elszámoláskor még pénzt is kaptam, nem kellett visszaadni az előlegből.” Talán kiderül, kiérződik Dudás Juli visszaemlékezéséből más számára is, nemcsak én magyarázom bele, hogy örvendett ő nagyonnagyon a pénznek, a lóra valónak, de legalább annyira örült annak, hogy sikerültek-tetszettek a játékok és a bábuk. S így van ezzel az unokája, Takács Ibi, meg a többi követője is. Mert akik itt, Mácsán ma összejöttek, így vagy úgy, a szó szoros vagy átvitt értelmében, Dudás Juli követőinek számítanak. — ő már életében hagyomány volt! — vallja Csongor Zoltánná, a művelődési ház igazgatója, aki putnoki ugyan, de már hét esztendeje Mácsán dolgozik, és érzi otthon magát, s hat éven át dolgozott együtt Dudás Julival. A népi együttest ő vette át és vezeti Dudás Juli halála óta. Mert csak varjúkárogásnak bizonyult a jóslat: „Ha Juló nincs, népi együttes sem lesz!” Igaz, kilépett egy-két tag, de a zöm maradi , s a távozók helyét betöltötték az újak. Ahogyan Takács Istvánná (ahogyan itt mindenki hívja: Etelka, Étiké) megjósolta volt: — Dehogy fogják ezt abbahagyni ! Azok, akik az együttesben vannak, még az anyutól tanulták mindazt, amit tudnak. A mozdulataikban, minden hangjukban benne van ő, ő él tovább. Szinte megható, ahogyan ezek az őrzők — fiatalok és öregek — ragaszkodnak az együtteshez, hagyományőrző és terjesztő missziójukhoz. Takácsné elmondta: a mutáló hangú fiúk olyan lelkesen járnak a próbákra, hogy Csongornénak nincs szíve elküldeni őket. Csak mondja, mondogatja nekik folyvást: — De aztán nehogy énekeljetek, fiaim! Ti csak tátogjatok! Mégis-mégis baj lett, méghozzá éppen a népművészeti találkozó egyik „selejtezőjén”. (A selejtezők ősszel kezdődtek már, a mácsai együttes ennek során három helységben lépett föl: a gyermekek a Betlehemezővel és a Borbála-köszöntővel, a felnőttek pedig a gálán is bemutatott Fosztóval.) Az történt ugyanis, hogy az egyik mutáló srácot elkapta a hév, elfeledkezett az intelemről, s teli torokkal belekárogott az egyik csipkefinom népdalba. Csongorné — mi mast tehetett volna?! — csak kétségbeesetten integetett, integetett a gyereknek, s ezt suttogta maga elé: — Lacikám, Lacikám! Hát nem megmondtam, hogy csak tátogj?! Dudás Juli életművének tehát vannak folytatói szép számmal. Es valamennyien önkéntesek. Hiszen a hagyományok őrizetéért nemigen jár zsold, az ilyen őrök között nemigen akad zsoldoskatona. — Ismer-e valakit, aki folytatója a naiv festészetnek? — kérdem Takácsnét. — Mert édesanyját éppen erről, a festményeiről ismerik a legtöbben. Etelka csak a fejét rázza: nem, ebben az egyben nincsenek követői Dudás Julinak. Kisvártatva aztán — véletlenül — kiderül, hogy egy, egyetlenegy követő mégiscsak akad, s ez nem más, mint éppen maga Etelka. 1967-ben írta alá Dudás Juli a balatonfüredi Marina-szállónak készítendő 48 négyzetméteres képre a szerződést. A nyolc darab, egyenként hatszor egyméteres pannó el is készült, fel is került a falra, s máig is dísze-nevezetessége a Marinának. Ennek a hatrészes falképnek egyik darabjával, az Aratási felvonulással „találkoztam” a minap Takács Istvánék folyosóján. Kiderült: a Marinában átalakítást terveznek, egy lépcsőfeljárót építenek be oda, ahol ez a képrészlet volt, ezért a pannót meg kellett volna rövidíteni. Mivel azonban ez lehetetlen, felkérték Etelkát, aki annak idején segített édesanyjának a képek alapozásában, festésében: vállalja már el a másfél méteres kiegészítés elkészítését. És Takácsné elvállalta a megbízatást. Előtte azonban kísérletképpen megfestett egy fejet — Dudás Juli stílusában, az eredeti pannó egyik alakját véve mintának —, s nékem e próbából úgy tűnik: sikerrel eleget tesz majd megbízatásának .. . Kiderül aztán, beszélgetés közben, hogy festőtalentumát nem pihentette a Marina-képeken való segédkezéstől mindmáig. A készletet, legalábbis a csészét és alját, amelyből kávézunk, az ő mintái díszítik, az égetést is ő maga csinálta. — De az imént még erősítgette, hogy a festésben nincs az édesanyjának követője! Takácsné nevet: — A családon kívül nincs! De a család — az más! Csakhogy én mást és másképp festek, mint a mucuska. Mást — és mégis-mégis: ugyanazt. „Mostanában csempékre, tányérokra is festek, és magam kiégetem.” — írta könyvében Dudás Juli. (Aki hiába mondja magáról önéletrajzában, hogy „Vankó Istvánná Dudás Julianna vagyok”, mert őt sohasem hívták, s holta után sem nevezik sehol Juliannának, hanem még hivatalosan is Juli a neve, még inkább Juló.) És a lánya is fest porcelánra, ha ideje engedi, s nem is műkedvelői szinten. Persze, főhivatása mégiscsak az, hogy a vácegresi óvodásokat gondozza, nevelje. És vajon kell-e mondani, hogy miket énekelnek, milyen játékokat játszanak ezek az apróságok? Ugyanazt — és mégis mást énekelnek, játszanak, mint annak idején, kisgyermek korában, Dudás Juli tette. Mint ahogyan már ő is változtatott azon, amit a szüleitől tanult, ellesett. „Az ember mindig felfedez valami újat, a régi alapjára felépít, s az új tálalásban is felfedezhető a régi íz” — írta erről ő maga. S ahogyan elnéztem a képeit márciusban Sopronban, a halála első évfordulóján rendezett emlékkiállításon, ahol több művét — festményt, tányért, csempét — láttam együtt, mint amennyit összesen eddigi életem során megcsodálhattam, nos, ott, Sopronban rádöbbentem: Dudás Juli átalakította magában mindazt, amit látott. Művész volt, át kellett, hogy lényegítse magában a valóságot. A piros az ő képein pirosabb, a zöld zöldebb, a kék kékebb, mint a tényleges életben, mint az égen, a mezőn, a népviseleten. És ez így természetes. 1972- ben, a naiv festők nemzeti galériabeli kiállítása után, az egyik kritikus így vádolta: azért túl színesek” a képei, hogy megfeleljenek a külföldiek szája ízének. Pedig azért ilyenek, mert ő ilyennek — színekben tobzódónakcsillogónak — látta a világot. „Én születtem a galgamácsai népviseletben és máig is benne élek. És sohasem fogom más színűre festeni, mint amilyen valójában” — válaszolt könyvében kritikusának. Azt hiszem, ha néhány évtized múlva fogalmat akarunk alkotni róla, milyen volt a Galga menti nép viselete, milyenek voltak a szokásai, kérdéseinkre Dudás Juli képei adnak majd igaz választ. Meg a dalok, játékok, szokások, amelyeket leírt, följegyzett, és nemcsak papirosra, hanem az őt követő három nemzedék emlékezetébe is. Tele van a mácsai iskola tornaterme. A szabadtéri színpad deszkáit a zápor veri, itt, fedél alatt tartják hát meg a „gálát”. Sorra lépnek fel a nagytarcsaiak, isaszegiek, aszódiak, kartaliak meg a többiek, no és persze a galgamácsaiak. Aki szerepelt már, a nézők számát szaporítja; aki eztán következik, az valamelyik osztályteremben, a folyosón vagy épp a teraszon próbál, gyakorol. Nemcsak a szereplés kedvéért: élvezik, amit csinálnak. Aztán, estére kelve, hazamennek majd a vendégek, a szereplők is, a nézők is (az eső ellenére ez utóbbiak is sokan voltak, Orosházáról például, háromszáz kilométerről innen, 45 embert hozott egy busz!), és emlékeznek. Takácsné pedig alighanem kimegy vasárnap a temetőbe, és kiülteti Dudás Juli sírjára a virágpalántákat, amelyeket eddig odahaza ápolt. Bizonyos vagyok benne, hogy ezúttal több „idegen” virágot talál majd a síron, mint általában szokott. Pedig mindig talál. GARAMI LÁSZLÓ Dudás Juli művei Sopronban, a halála első évfordulóján rendezett emlékkiállításon FOTÓ: GABOR VIKTOR 10
